A növénygyűjtemény ügye külön szálon futott. Az értékbecslés nem lett tökéletes: néhány ritka példányt lehetetlen volt pontos piaci árral helyettesíteni. A visszaigazolt vásárlások, átutalások, üzenetek és fényképek alapján azonban a kár így is elég jelentősnek bizonyult ahhoz, hogy Mária először ne parancsoló, hanem kérlelő hangon írjon: „Eszter, beszéljük meg ember módjára.” Továbbítottam az üzenetet az ügyvédemnek, és nem folytattam vele a levelezést.

Tavaszra a lodzsa újra kizöldült. Nem úgy, mint régen: néhány fajtát végleg elveszítettem, párat sikerült megmenteni, másokkal mindent elölről kellett kezdenem. Egy apró lithops új levélpárt hozott, mellé friss címkét tettem az átültetés dátumával. A szomszédos polcon az aktualizált hozzáférési listám feküdt. András neve mellett minden sorban ugyanaz állt: lezárva.

András az anyjához költözött, és végül munkát is talált. Nem olyat, amiről korábban nagy jelentőséggel beszélt, hanem olyat, ahol a tényleges időt és a valódi feladatokat fizették meg. Mária többé nem járt át ellenőrizni a törölközőimet, a gabonáimat vagy a lodzsámat. Neki kellett foglalkoznia azzal, amit évekig tőlem várt el: a felnőtt fia kiszolgálásával.

A vagyonmegosztás haladt a maga hivatalos útján. Ami jog szerint jár, az rendeződni fog. De Andrásnak többé nem volt bejárása sem a megtakarításaimhoz, sem az online felületeimhez, sem a döntéseimhez. A lakásban növények maradtak, iratok és csend – olyan csend, amelyben már senki sem rendelkezett a munkám eredményéről a család nevében.