András leült a kanapéra, és úgy bámulta a mobilját, mintha valahol meg kellett volna jelennie rajta egy gombnak: „vissza a régi élethez”. Mária mellette állt, de már nem osztogatott utasításokat. Felfogta, hogy a fia nem pusztán egy kártyát veszített el. Egy egész kényelmes rendszertől esett el, amelyben a feleség keres, a feleség számol, a feleség fizet, a feleség tűr, ő pedig az anyjával együtt eldönti, melyik holmim zavarja az ő kényelmüket.

– Engem nem tehetsz ki a lakásból – szólalt meg András, amikor végre visszatalált a hangjához.

– Lakhatási vitát nem a folyosón fogok rendezni – feleltem. – Ma annyit teszek, hogy lezárom ezt a botrányt, és megszüntetem a pénzügyi hozzáféréseidet. Ha jogokról akarsz vitatkozni, majd bíróság előtt tesszük. Ha pedig az anyád jelenlétében próbálsz nyomást gyakorolni rám, akkor a következő beszélgetés tanúk előtt és felvétellel zajlik.

András Máriára nézett. Ő már a sáljáért nyúlt.

– András, gyere hozzám. Hadd üljön itt egyedül a cserepeivel. Holnapra majd lehiggad, aztán magától telefonál.

Nem vitatkoztam velük. András lassan összeszedte a töltőjét, az autó papírjait és a kabátját. Többször is ránézett a telefonjára, majd az ajtónál még egyszer megállt.

– Utoljára kérdezem: visszaadod a hozzáférést?

– Nem. Mostantól minden pénzügyi kérdés kizárólag írásban történik.

Még mondani akart valamit, de Mária megrántotta a kabátujját. Végül elmentek hozzá. Nem azért, mert egyetlen este alatt minden vagyoni kérdést megoldottam, hanem mert ebben a lakásban először nem működtek azok a megszokott módszerek, amelyekkel addig nyomást gyakoroltak rám.

Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, visszamentem az erkélyre. A nyílászárókat rendes állásba igazítottam, a lámpák egy részét lekapcsoltam, néhányat égve hagytam. A hőmérő lassan emelkedést mutatott, de több növény számára ez már túl későn jött. A megmaradt cserepeket bevittem a szobába, a sérülteket külön raktam, majd listát kezdtem írni: név, vásárlás dátuma, átutalási igazolás, üzenetváltás az eladóval, állapot a kihűlés után.

Huszonhárom negyvenkor András üzent: „Nem működik a kártya. Tankolnom kell.” Azt válaszoltam, hogy a saját kártyája nála van. Rögtön utána újabb üzenet érkezett: „Legalább a limitet állítsd vissza, ne égesd magad.” Ezt is elmentettem, magyarázkodni pedig nem kezdtem. Pár perccel később Mária írt: „Amíg házasok vagytok, köteles vagy eltartani a férjedet.” Ezt az üzenetet ugyanúgy lementettem.

Reggel már a közjegyzőnél ültem. A meghatalmazás visszavonása kevesebb időt vett igénybe, mint annak idején a kiállítása. Onnan a bankba mentem, immár egyszerű ügyfélként. A kérelmeket átvették, a jelölések bekerültek a rendszerbe, az ügyintéző pedig nyugodt hangon felsorolta, pontosan mely jogosultságok szűntek meg. A végén még megkérdezte, szeretnék-e Andrásnak legalább egyetlen hozzáférést meghagyni. Azt mondtam, nem.

A bank után felkerestem egy értékbecslőt, aki szobanövény-gyűjteményekkel is foglalkozott. Nem ígérte, hogy mindent forintra pontosan meg lehet majd állapítani, de átvette a fényképeket, az üzenetváltásokat, az átutalási bizonylatokat és a rendelési visszaigazolásokat. A növények egy részét már nem lehetett megmenteni, de magát a vásárlás tényét és a kár hozzávetőleges értékét igazolni lehetett. Nekem nem hangos botrányra volt szükségem, hanem dokumentumra.