András egészen közel lépett az asztalomhoz.

– Eszter, most szépen mindent visszaállítasz. Ne rendezz jelenetet anya előtt.

– Semmit nem állítok vissza. És ez nem jelenet, hanem rendrakás.

– Azt hiszed, nem élek meg a te utalásaid nélkül?

– Pont ezt fogod most kipróbálni.

Látszott rajta, hogy visszavágna, de nem talált olyan mondatot, amivel elnyomhatta volna ezt az egyszerű választ. A lakásban még mindig érezni lehetett az erkély felől beszivárgó hideget. A polcokon ott sorakoztak a megsérült növényeim. Az anyja maga mondta ki, hogy kinyitotta az ablakokat. Ő pedig elismerte, hogy otthon volt, és nem tiltakozott. Ezt már nem lehetett ügyetlenségnek vagy véletlennek beállítani. Két felnőtt ember közös döntése volt: meg akarták mutatni, hogy ami az enyém ebben a lakásban, ahhoz engedély nélkül is hozzá lehet nyúlni.

Mária ekkor taktikát váltott, és lágyabb hangot vett fel.

– Eszter, elég legyen már. Holnap veszünk neked másik növényeket. Miért kell ennyire makacskodni?

– Azt sem tudják, mit tettek tönkre.

– Virágok, hát virágok.

– Akkor majd írásban kapják meg az igényemet.

Erre rögtön elfordította a fejét.

– András, vigyél el innen.

– Már megint a banki papírjai fontosabbak neki, nem a család.

– A család nem felhatalmazás arra, hogy bárki tönkretegye a másik tulajdonát – mondtam halkan. – És arra sem, hogy élethosszig tartó bejárása legyen valaki más számláihoz.

Elmentettem az üzenetekről készült képernyőképeket, még egyszer lefotóztam az erkélyt, aztán megnyitottam a „családi iratok” nevű mappát. Ott volt benne minden, amin András éveken át gúnyolódott: a házassági anyakönyvi kivonat, a lekötési szerződések, az értékpapírszámla-kimutatások, az átutalási bizonylatok, a számlák az autójáról, a biztosításról, a javításokról, a telefonjáról, az orvosi költségekről, sőt még az anyjához tett utak kiadásai is. Ő ezt az egészet mindig csak „egy közgazdász paranoiájának” nevezte. Most viszont pontosan ez lett a bizonyítékok rendezett gyűjteménye.

– És most mi lesz? – kérdezte András kihívó hangsúllyal. – Beadod a válókeresetet?

– Igen. És ha szükséges, a vagyonmegosztást is elindítom. De nem jelenetekkel. Mindent iratokkal.

Mária élesen kifújta a levegőt.

– Néhány kaktusz miatt?

– Nem a kaktuszok miatt. Hanem azért, mert eldöntötték, hogy ami az enyém, azt nyugodtan tönkre lehet tenni, nekem pedig ezek után is kötelességem tovább fizetni.

Erre András azon az estén először hallgatott el hosszabb időre. Addigra már ellenőrizte a kártyát, észrevette, hogy az automatikus átutalás megszűnt, látta, hogy az értékpapírszámlához való betekintése eltűnt, és a meghatalmazásokról is hallott. Az a hatalom, amelyhez hozzászokott, hirtelen nem jogának bizonyult, hanem az én régi, rossz szokásomnak: annak, hogy engedtem.

Elővettem a szürke iratgyűjtőt, amelynek gerincén az állt: „Hozzáférések”. Sorban végigmentem a listán. Az internetbank jelszava megváltozott. A megbízható eszközök törölve. A társkártya limitei lenullázva, gyakorlatilag lezárva. Az automatikus utalás megszüntetve. Az értékpapírszámla megtekintési joga visszavonva. A banki meghatalmazások törlésére vonatkozó kérelmek elküldve. A közjegyzői meghatalmazás visszavonása másnap reggelre előjegyezve. A széfszolgáltatáshoz kapcsolódó hozzáférés felfüggesztve. Az András telefonszámára érkező SMS-értesítések kikapcsolva.