– Most komolyan ügyet akarsz csinálni pár cserépből? – kérdezte András, immár mosoly nélkül.

– Előbb rögzítem a kárt – feleltem. – Utána jön az értékbecslés és a felszólítás.

Mária gúnyosan felhorkant.

– Hallod ezt, Andriskám? Felszólítás. A saját családjának. Én a fiamat védtem, ő meg papírokat készít.

– Ön egy felnőtt férfit védett meg a növényeimtől – mondtam. – Nyitott ablaknál, fagyban.

András gyorsan közbevágott, a hangjában már düh vibrált. Megértette, hogy nem ordítok, és ez számára rosszabb volt, mint egy átlagos veszekedés.

– Eszter, elég a színjátékból. Anya jót akart. Te tényleg túlzásba vitted ezt az erkélydolgot. Polcok, lámpák, érzékelők, mindenféle rendelések. Növényekre mindig van pénz, de amikor én egy normális autót említek, te rögtön számolgatni kezdesz.

Az autója négyéves volt. A biztosítást, a szervizt és a javításokat én fizettem. Ahogy a telefonját, az anyjához tett utazásait, az előfizetéseit, a ruháit, a benzint és azokat az „apróságokat” is, amelyek a hónap végére mindig tekintélyes összeggé híztak. András ezt családon belüli támogatásnak hívta, csak éppen ez a támogatás valamiért mindig egyetlen irányba haladt.

Mária hetente egyszer megjelent nálunk, és minden alkalommal talált valamit, amivel érzékeltethette: a saját otthonomban én akadályozom a fiát abban, hogy rendesen éljen. Hol a törölközők lógtak „embertelen módon”, hol a gabonafélék voltak „patikásan” áttöltögetve, hol az volt a baj, hogy András maga melegítette meg az ebédjét, pedig „van neki felesége”. Az erkély zavarta a legjobban. Túl sok volt benne belőlem. Az én munkám, az én rendem, az én pénzem és az én döntéseim.

– Egy otthon a családért van – jelentette ki, miközben a polcokat nézte. – Nem tüskés izékért. Egy asszonynak engednie kell, ha a férjének nehéz valami.

Kiléptem az erkélyről, és az íróasztalomhoz mentem. A nagy szoba egyik leválasztott sarka volt ez, polccal elkerítve: laptop, nyomtató, irattartók, zárható fiók a dokumentumoknak. Mária ki nem állhatta ezt a részt. A mappák gerincén ott sorakoztak azok a szavak, amelyek puszta látványától is elment a kedve.

Szerződés. Kivonat. Limit. Meghatalmazás. Határidő.

– Hová mész? – András utánam indult, mintha attól félne, hogy kicsúszom a kezéből. – Már megint a táblázataid fölött fogsz görnyedni?

– Igen – mondtam nyugodtan. – Csak mostantól ezek a táblázatok rólad fognak szólni.

Bekapcsoltam a laptopot, és beléptem a banki felületemre. Nem munkahelyi rendszerből, nem belső jogosultsággal, hanem egyszerű ügyfélként: a saját számláimhoz, a saját megtakarításaimhoz, a saját rendelkezéseimhez. A lista elején ott virított az Andrásnak beállított automatikus utalás. Havonta ment át neki az összeg, a betétem kamataiból. Valaha ő találta ki a közleményt is: „a családfő személyes kiadásaira”. Akkor jóízűen nevetett rajta, miközben én jóváhagytam a beállítást. Én pedig nem szóltam semmit. Most rákattintottam a törlésre, majd beírtam a megerősítő kódot.

András az asztal fölé hajolt.

– Mit művelsz?

– Leállítom az önkéntes utalásokat.