„Anyád kirakta a növényeidet a fagyba” közölte András, és még csak meg sem próbált zavart arcot vágni
Ez a hideg önzés felháborítóan megalázó volt.
– Anyád kirakta a növényeidet a fagyba – közölte András, és még csak meg sem próbált zavart arcot vágni. – Legalább megtanulod végre, hogy a lakás nem melegház. És azt se felejtsd el, hogy férjed is van ebben az otthonban.
A bejáratnál dermedtem meg, a táska még a kezemben lógott. Az erkély felől olyan jeges levegő áradt be, mintha nem egy szigetelt, lámpákkal és érzékelőkkel felszerelt helyiség lett volna mögötte, hanem maga a nyílt utca. Január volt, kint mínusz harminc fok, és azonnal megláttam a tárva-nyitva hagyott erkélyajtókat. A polcokon ott álltak a haworthiáim, asztrofitumaim, lithopsaim és ariocarpusaim. Nem egyszerű „kaktuszok”, ahogy András nevezte őket, hanem ritka, fajtatiszta pozsgások, amelyeket több mint tíz éven át gyűjtöttem.
Mária a konyhából lépett elő a szürke mellényében, és úgy mért végig, mintha nem is az én lakásomban járna, hanem egy üdülő fürdőszobájának tisztaságát ellenőrizné. A kezében konyharuhát szorongatott; nyilván azt is sikerült már áttenni oda, ahol szerinte „rendesen” kellett lennie. Bűntudatnak nyoma sem látszott rajta. Inkább elégedettnek tűnt.
– Eszter, nehogy elkezdd – mondta. – Csak kiszellőztettem. Andriskámnak nehéz lesz a feje ettől a te kis dzsungeledtől. Egy férfinak levegő kell, nem ez a zöld, fülledt vacak.
– Mínusz harmincban nyitotta ki az erkélyt? – kérdeztem.
– Akkor gyenge növények voltak – vágta rá Mária. – Gyengét nem kell a lakásban nevelgetni. Én az elején megmondtam: ezek a lámpák, polcok meg cserepek tönkreteszik a férfias energiákat.
András féloldalasan elmosolyodott, és nekidőlt az ajtófélfának. Ötvenhárom éves volt. Az utóbbi három évben nem dolgozott, mert szerinte „a piac még nem érett meg az ő szintjére”, viszont minden hónapban megkapta tőlem az utalásokat a betéti kamatokból, és ezt nevezte családi költségvetésnek. Én egy nagy bank vezető közgazdászaként dolgoztam, a befektetéseimet fegyelmezetten, kapkodás nélkül kezeltem, és valamikor én magam adtam neki kényelmes hozzáféréseket: társkártyát, automatikus havi utalást, betekintést a brókerszámlámba, valamint meghatalmazásokat bizonyos banki termékekhez.
Akkoriban azt hittem, így kevesebb lesz a feszültség. Nem kell hónapról hónapra magyaráznom egy felnőtt férfinak, miért nincs saját pénze. Nem kell végighallgatnom, hogy a felesége „számokkal nyomja agyon”. És nem kell azt látnom, ahogy az anyja olyan arccal néz rám, mint aki meg van győződve róla: az ő fiának kevesebb jutott, mint ami megilletné.
Most ez a fiú az én lakásomban állt, és látható örömmel fogadta, hogy az anyja egyetlen óra alatt tönkretette azt, amit én évekig gondoztam.
Kimentem az erkélyre, és végignéztem a polcokon. A lámpák még világítottak, az érzékelő vészjósló hőmérsékletet villogott, de a növények egy része már elszíneződött. A haworthiák levelei áttetszően vizesek lettek, a lithopsok összeestek, néhány apró magonc pedig elfeküdt a földben. Nem kaptam fel a cserepeket, nem kezdtem őket pánikszerűen ide-oda rakosgatni. Először fényképeztem: az egész erkélyt, a szélesre nyitott ajtókat, az érzékelőt, a polcokat, a címkéket, majd külön-külön minden tálcát.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz