Eszter nem reagált az érzelmi részre. Nem magyarázkodott, nem vitatkozott, nem próbálta bebizonyítani, hogy joga van a saját döntéseihez. Csak ennyit írt:

„A válás ügyében: ha beleegyezel, beadhatjuk közösen a kérelmet az anyakönyvi hivatalban. A pénzről: péntekig várom az írásos törlesztési ütemezést. A holmijaidból, ami még itt van, szombaton 12 és 14 óra között viheted el a maradékot. A lakásba az engedélyem nélkül nem léphetsz be.”

Gábor három perc múlva válaszolt.

„Úgy beszélsz velem, mintha idegen lennék.”

Eszter beírta:

„Te tanítottál meg rá, hogy óvatos legyek.”

Aztán letette a telefont.

Szombaton Gábor Márkkal együtt érkezett. Valószínűleg arra számított, hogy az öccse jelenléte majd valamiféle támaszt jelent neki. Márk azonban, amint meglátta Esztert, rögtön felmérte, hogy most nem érdemes trükközni. Nem volt rosszindulatú ember, ostobának sem lehetett nevezni, egyszerűen megszokta, hogy valahogy mindig kicsúszik a következmények alól. Eszter viszont úgy állt előtte, mint aki ezeket a kibúvókat már külön oszlopba vezette, és mindegyik mellé előre odaírta a választ.

– Eszter, vissza fogom adni az egészet – mondta Márk, és nem lépett beljebb a küszöbnél. – Nem egyszerre, de visszaadom.

– Határidők kellenek.

Márk elővett a zsebéből egy összehajtott lapot.

– Leírtam. Ahogy kérted.

Eszter átvette, végigfutotta a sorokat. Nem lelkesedett, és nem is tett úgy, mintha hirtelen bizalom ébredt volna benne.

– Írd alá. Dátummal együtt.

Márk Gáborra pillantott. Gábor hallgatott. Végül Márk elővett egy tollat, és aláírta a papírt.

Gábor ezúttal már különösebb jelenet nélkül pakolta össze a megmaradt dolgait. Eszter nem segített neki, de nem is akadályozta. A nyitott ajtó mellett állt, figyelte, mi kerül ki a lakásból, és a listán sorra kipipálta a tételeket. Amikor Gábor felemelte az utolsó dobozt, egy pillanatra megtorpant.

– Este azért beszélhetnénk még?

– Most is beszélünk.

– Úgy értem, normálisan. Nem listákkal meg jogi szövegekkel.

– Normálisan akkor kellett volna beszélni, mielőtt átutaltad a pénzt. Mielőtt megint elmentél. Mielőtt kijelentetted, hogy majd én fogok utánad futni bocsánatért.

Gábor fáradtan, keserűen elmosolyodott.

– Most már minden szavamat számon kéred?

– Nem. Csak a fontosabbakat.

A férfi úgy nézett rá, mintha az ingerültség mögött kénytelen volna némi tiszteletet is érezni.

– Azt hittem, te ennél lágyabb vagy.

– Az is voltam. Addig, amíg ezt gyengeségnek nem kezdték nézni.

Két héttel később az anyakönyvi hivatal előtt találkoztak. Gábor végül beleegyezett, hogy közösen adják be a válási kérelmet. Eszter nem gondolta, hogy nemes belátásból tette. Túl jól ismerte már. Egyszerűen kiszámolta, hogy a bíróság, a pénz körüli vita és a felesleges tanúk nem neki kedveznének. A számító természete nem tűnt el. Csak most először Eszter számolt nála pontosabban.

Forró délelőtt volt. Az aszfalt fölött remegett a levegő, a bejárat közelében egy fiatal pár fényképezkedett a szülőkkel. A menyasszony nevetve szorította magához a csokrát, a vőlegény megpróbálta megigazítani a fátylát, közben újra meg újra rálépett a ruha szélére. Eszter nyugodtan nézte őket. Mások kezdete már nem okozott neki fájdalmat. Mindenkinek megvan a maga útvonala.