— Régen nem ilyen voltál — mondta halkan.

— Dehogynem. Csak túl sok energiámat vitte el, hogy neked kényelmes legyen nem észrevenni.

— Vissza tudom adni a pénzt.

— Remek. Határidővel, írásban.

— Beszélek Márkkal.

— Már beszéltél vele, amikor utaltál.

Gábor ujjai úgy szorultak rá a virág átlátszó fóliájára, hogy az élesen megzörrent.

— És ha nem egyezem bele a válásba?

— Akkor peres úton megy tovább. Hosszabb lesz, de nem félek tőle.

— Hideg lettél.

— Nem. Megfontolt. Te tanítottál rá.

Válaszolni készült, de lentről éppen felért a harmadik emeleti szomszéd, Anna néni, kezében bevásárlószatyorral. Végignézett Gáboron, a dobozokon, majd az ajtóban álló Eszteren, és gyakorlatias hangon megkérdezte:

— Minden rendben van?

— Igen — felelte Eszter. — A férjem elviszi a holmiját.

— Ha bármi kell, szólj — mondta az asszony, és továbbindult fölfelé.

Gábor arca kivörösödött. Nem látványosan, nem színpadiasan, hanem csúnyán: foltokban a nyakán és az arcán. Számára a tanúk rosszabbak voltak bármilyen veszekedésnél. Mások előtt mindig azt a józan, félreértett férfit akarta mutatni, akivel igazságtalanul bánnak.

— Megalázol — sziszegte.

— Te jöttél ide egyeztetés nélkül, és te próbáltad kinyitni az ajtót a régi kulccsal.

Ez a mondat végleg kizökkentette a megszokott szerepéből. Felemelte a csokrot, mintha csak most jutott volna eszébe, miért hozta.

— Én egyébként békülni jöttem.

Eszter rápillantott a virágokra.

— Azért jöttél, hogy kipróbáld, működik-e még a régi módszer.

— Akkor semmi sem maradt benned?

Eszter ezúttal nem válaszolt azonnal. Tényleg végiggondolta. Maradt-e valami? Szokás igen. Emlék igen. Néhány jó év, egy szegedi út, egy nevetséges fénykép a Tisza partján, erkélyen töltött esték, amikor dinnyét ettek, és filmeken vitatkoztak. Mindez létezett. De a szép múlt nem írta felül a jelen fáradtságát attól az embertől, aki nem azért ment el újra és újra, mert egyedüllétre volt szüksége, hanem mert a távollétével büntetni akarta őt.

— Annyi maradt, hogy megértettem valamit — mondta végül. — Nem akarok olyan emberrel élni, aki az én félelmemet eszköznek tekinti.

Gábor lassan letette a csokrot az egyik doboz tetejére.

— Meg fogod bánni.

— Lehet. Az ember sok mindent megbán. De ez az én döntésem lesz, nem a te manipulációd eredménye.

A férfi felkapott két táskát, de még nem indult el rögtön. Ott állt pár pillanatig, mintha arra várna, hogy Eszter meginogjon. Nem ingott meg. Végül Gábor elindult lefelé a lépcsőn, látványosan nem hívva liftet. Egy perc múlva odalent becsapódott a kapu.

Eszter bevitte a csokrot a lakásba, leszedte róla a csomagolást, és a virágokat a szemetesbe dobta. Nem azért, mert gyűlölte a krizantémokat, hanem mert nem akart emléktárgyként őrizni egy kudarcba fulladt kísérletet, amellyel Gábor vissza akarta vásárolni a bejárást az életébe.

Másnap Gábor hosszú üzenetet küldött. Benne volt minden, amit Eszter előre sejtett: sértettség, szemrehányás, régi emlékek előrángatása, ígéretek arról, hogy majd megváltozik, vádak az ő „kegyetlensége” miatt, és külön mondatban az is, hogy Márk természetesen visszaadja a pénzt, amint lehetősége lesz rá.