Gábor világos ingben érkezett, virág nélkül, sértettségének látványos mutogatása nélkül. A kérelmet szinte teljes csendben adták be. Az ügyintéző megkérdezte, van-e kiskorú gyermekük, illetve fennáll-e olyan vagyoni vita, amely akadálya lehet annak, hogy a házasságot az anyakönyvi hivatalnál bontsák fel. Eszter határozottan válaszolt. Gábor csak bólintott. A pénzügyeket Márkkal külön írásos megállapodásban rögzítették, Eszter pedig fenntartotta magának a jogot, hogy továbblépjen, ha a határidőket nem tartják be.

Odakint Gábor még nem indult el azonnal.

– Tudod, még mindig azt gondolom, hogy túl keményen csinálod.

Eszter feltette a napszemüvegét.

– Én meg azt gondolom, hogy most először csinálom időben.

– Tényleg nem félsz egyedül?

Eszter ránézett. Régebben ez a kérdés pontosan eltalálta volna benne azt a régi, szorongó pontot. Most inkább különösnek hatott, mintha valaki egy már régen bezárt ajtón kopogtatna.

– Attól félek, hogy még néhány évet rosszul költök el.

Gábor erre nem tudott mit mondani. A kereszteződésnél különváltak: ő a parkoló felé ment, Eszter pedig a megálló irányába. Hívhatott volna taxit, de inkább gyalog indult tovább az utca árnyékos oldalán. A nyár hangos volt, vakító és tapintatlan. A kis trafikban hűtött vizet árultak, a virágüzlet előtt kardvirágok álltak vödrökben, a pékség nyitott ajtaján át meleg tészta és fahéj illata szivárgott ki. A város úgy élte a maga mindennapjait, mintha sehol nem omlanának össze házasságok, mintha senki nem válogatná zsákokba a közös élet maradékát, és mintha senkinek sem kellene újratanulnia, hogyan zárja be félelem nélkül a saját ajtaját.

Este Eszter hazament a lakásába. Most már nemcsak papíron érezte a magáénak, hanem minden más módon is. Végigment a szobákon, ellenőrizte az ablakokat, majd az iratokkal teli mappát betette az asztal fiókjába. Ezután kinyitotta a hűtőt, kivett egy dinnyét, vágott belőle egy szeletet, és kiment az erkélyre.

Az udvaron kamaszok rúgták a labdát. Az alsó szomszéd valakivel telefonon vitatkozott egy szekrény kiszállításáról. A padon két asszony a nyaralásról beszélgetett. Egyszerű, nyári este volt, nagy ígéretek nélkül; cserébe volt benne csend, rend és hely a saját döntéseknek.

A telefon kijelzője felvillant. Márk küldött értesítést: megérkezett az első törlesztőrészlet. Rögtön utána befutott Gábortól is egy rövid üzenet:

„Nem hittem volna, hogy tényleg végigviszed.”

Eszter a képernyőre nézett, és halkan elmosolyodott.

Nem válaszolt azonnal. Előbb megette a dinnyét, kezet mosott, a kést gondosan a szárítóba tette, csak aztán vette újra kézbe a telefont. Egyetlen mondatot írt:

„Pontosan ez volt a legnagyobb tévedésed.”

Többet nem fűzött hozzá.

Mert Gábor valóban elszámította magát. Azt hitte, azzal bünteti a feleségét, hogy elmegy otthonról. Valójában azonban ritka lehetőséget adott neki: Eszter meghallhatta, milyen békés lesz egy lakás akkor, amikor távozik belőle az az ember, aki a saját jelenlétét mindig alku tárgyává tette.

És miután Eszter egyszer megismerte ezt a csendet, már nem akarta visszacserélni fenyegetésekre, ellenőrzésekre és mások adósságaira.

– Eszterkém, te még mindig pizsamában vagy? Egy asszonynak a férje előtt is ápoltnak és csinosnak illik mutatkoznia. Menj, mosakodj meg szépen, nekünk pedig Tamással meg kell beszélnünk valamit.

– Ugyan már! Ne mondja meg nekem, hogyan éljek. Inkább adja vissza a lakásom kulcsait – nyújtotta ki a kezét a menye.

Eszter soha nem ábrándozott habos-babos esküvőről, földig érő fátyolról vagy harsány vendégseregről. Harmincéves volt, amikor Tamás megkérte a kezét: nem volt benne semmi színpadias, sem pezsgőspohárba rejtett gyűrű, csak egy halk, komoly mondat egy éttermi vacsora közben.