Először a saját kulcsával próbálta kinyitni az ajtót.

A zárban a fém üresen fordult el. Aztán még egyszer megpróbálta. Néhány másodperc múlva éles csengőhang hasított a lakás csendjébe.

Eszter odalépett az ajtóhoz, és belenézett a kémlelőnyíláson.

Gábor állt a folyosón, kezében csokorral. A nyári krizantémok kókadtan lógtak, mintha az utolsó nyitva tartó virágosnál kapta volna fel őket hazafelé. Az arcán magabiztos mosoly ült, de a tekintetében már ott villant a bosszúság.

— Nyisd ki — szólt be az ajtón keresztül.

Eszter kinyitotta, de nem lépett félre. A küszöbön maradt.

— Nem jó a kulcsom — mondta Gábor.

— Tudom.

— Kicseréltetted a zárat?

— Igen.

A férfi röviden felnevetett.

— Ez igen. Ennyire belejöttél az önállóságba?

— Gábor, ez a lakás az enyém. Elmentél, a kulcsokat nem adtad vissza. Gondoskodtam róla, hogy biztonságban legyen az otthonom.

— A férjed vagyok.

— Egyelőre igen. Éppen ezért két lehetőséget készítettem elő. Az egyik, hogy közös megegyezéssel beadjuk a válókeresetet, nyugodtan, mert gyerekünk nincs, a lakás pedig nem közös vagyon. A másik, hogy ha ebbe nem mész bele, akkor én indítom el az eljárást. Külön foglalkozunk azzal a pénzzel is, amit a beleegyezésem nélkül utaltál át Márknak.

A csokor lassan lejjebb csúszott Gábor kezében.

— Most viccelsz?

— Nem.

— Egy hétig anyámnál voltam, és te már válni akarsz?

— Nem arról van szó, hogy egy hétig anyádnál laktál. Évek óta arra használod az elmeneteleidet, hogy nyomást gyakorolj rám. Csak eddig mindig én hoztalak vissza ebbe a lakásba. Most abbahagytam.

Gábor közelebb lépett, Eszter azonban nem hátrált. Nyugodtan állt az ajtónyílásban, egyenes háttal, világos lenvászon ingben, összefogott hajjal. A hangja nem remegett, nem magyarázkodott, nem próbált enyhíteni semmin. Gábor most először nem a megbántott feleséget látta maga előtt, akit egy hosszabb hallgatással vagy sértett arccal meg lehet törni, hanem valakit, aki már döntött.

— Engedj be — mondta keményebben.

— Nem.

— Bent vannak a cuccaim.

— Összepakoltam őket. Egy részét most kiadom. A többit akkor viszed el, amikor előre megbeszéljük.

— Nincs jogod kizárni innen.

— De van. Nem vagy tulajdonos. Bejelentett lakcímed sincs itt. A tulajdonos családtagjaként laktál nálam, aztán önként elmentél. Ha vitatni akarod, tedd törvényesen. Erőszakkal bejönni a lépcsőházból nem ajánlom.

Gábor arcán megrándult egy izom. Buta ember nem volt, és éppen ezért most villámgyorsan mérlegelte a következményeket. Ordíthatott volna, de a szomszédok ajtói bármelyik pillanatban kinyílhatnak. Szánalmat kelteni nem volt értelme. A virág nem hatott. A kulcs nem működött. A régi módszer nem nagy robajjal omlott össze, hanem szinte hivatalos rendben: pontról pontra.

— Eszter — váltott hangnemet. — Elég már. Én is túlreagáltam, te is. Hadd menjek be, beszéljük meg normálisan.

— Beszélhetünk itt. Vagy egy kávézóban. A lakásban nem.

— Ez már nevetséges.

— Nekem nem az.

Gábor alaposabban végigmérte.

— Te ezt komolyan eldöntötted?

— Igen.

— Márk miatt?

— Miattad.

Eszter behozta az előszobából az első táskát a férfi holmijaival, és letette az ajtó mellé. Aztán visszament a szerszámos dobozért. Gábor mozdulatlanul állt, a virágcsokrot fejjel lefelé tartotta. A lépcsőházban poros beton és az utcáról felszálló forró levegő szaga keveredett.