Másnap reggel, miközben a város szinte olvadt a júliusi hőségben, Eszter bement a bankba. A megtakarítási számlán megszüntette a közös hozzáférést, és hivatalosan is korlátozta a további rendelkezési jogokat.

Csak azokat a műveleteket hagyta engedélyezve, amelyekhez külön jóváhagyás kellett. Az ügyintéző óvatosan rákérdezett, nincs-e valami baj, Eszter azonban nem magyarázkodott.

— Családi pénzügyi biztonság — felelte röviden.

Ezután nyitott egy új számlát kizárólag a saját nevére, áthelyezte rá a saját megtakarításait, majd minden kivonatról másolatot kért. A bankból egyenesen ahhoz az ügyvédhez ment, akivel évekkel korábban a házassági szerződés ügyében egyeztetett. Az ügyvéd, egy száraz modorú, pontos nő, Katalin doktornő, gyorsan átlapozta az elé tett iratokat.

— Gyerek nincs, közös ingatlan nincs — állapította meg. — Ha a férje együttműködik, viszonylag egyszerűen el lehet intézni közös megegyezéssel. Ha viszont ellenkezik, vagy a pénzen kezd vitatkozni, készüljön fel bírósági útra. A testvérének átutalt összeget mindenképpen dokumentálni kell. A közös megtakarításból ment ki?

— Igen.

— Akkor meg kell néznünk, visszakövetelhető-e legalább egy része jogalap nélkül kivont családi vagyonként. De első lépésként szólítsa fel önkéntes visszafizetésre. Írásban. Higgadtan. Semmi indulat.

— Ő abban biztos, hogy egy hét múlva én fogok bocsánatért könyörögni.

Katalin doktornő levette a szemüvegét, és a mappa fölött Eszterre nézett.

— Remek. A túlságosan magabiztos emberek gyakran figyelmetlenek.

Eszternek tetszett ez a mondat.

Késő délután ért haza. A lakásban szokatlan csend fogadta. Nem zúgott háttérként a tévé, amelyet Gábor akkor is bekapcsolt, ha oda sem figyelt rá. Az előszobában nem hevertek a sportcipői. A konyhaasztalon sem állt ott a bögréje, amit rendszerint „majd később” felkiáltással hagyott maga után. Eszter először érzékelte igazán, mennyi helyet nem is Gábor jelenléte foglalt el, hanem az állandó várakozás a következő elégedetlen megjegyzésre.

Nekilátott a szekrénynek. Nem dobálta ki a ruháit, nem gyűrte össze az ingeit, nem rendezett látványos jelenetet a tükör előtt. Mindent módszeresen csinált: a pólók egy zsákba kerültek, Gábor iratai külön dossziéba, azok a szerszámok pedig, amelyeket még az anyja régi lakásából hozott át, egy kartondobozba. Minden csomagra címkét ragasztott. Szerette a rendet. Különösen olyankor, amikor mások arra számítottak, hogy összeomlik körülötte minden.

Gábor első üzenete a második napon érkezett.

„Na, lehiggadtál már?”

Eszter elolvasta, de nem válaszolt.

Egy órával később újabb üzenet villant fel.

„Nevetségesen viselkedsz. Anyámnál vagyok. Legalább megkérdezhetnéd, hogy vagyok.”

Eszter lefotózta a képernyőt a mappájába, aztán félretette a telefont.

A harmadik napon az anyósa, Mária hívta.

— Eszter, mégis miért kellett Gábort ilyen állapotba kergetned? Teljesen ki van borulva nálam.

— Jó napot, Mária.

— Egyáltalán nem jó. A férjed elment otthonról, te meg hallgatsz. Egy nőnek tudnia kell elsimítani a feszültségeket.

Eszter kinyitotta az ablakot. Az utcáról fűnyíró zaja és gyereknevetés szűrődött fel.