A tisztelet azonban lassan kényelemmé alakult.

Gábor egyre gyakrabban nevezte a lakást „a miénknek”, noha a tulajdoni papírokon nem szerepelt a neve, és nem is szerepelhetett. Időről időre felvetette, hogy adják el, vegyenek nagyobbat, lehetőleg közelebb az anyjához. Eszter minden alkalommal higgadtan közölte: a saját vagyonát nem áll szándékában eladni. Ha egyszer közös otthont akarnak, arról külön beszélnek majd, és mindent tisztességesen, átláthatóan intéznek.

Gábor ilyenkor megsértődött, de sosem túl hosszú időre. Egészen addig, amíg a testvérének nem lett szüksége pénzre.

Az öccse, Márk régóta úgy élt, mintha a világ dolga volna kipárnázni előtte az összes éles sarkot. Egyszer házias ebédek kiszállításába kezdett, anélkül hogy rendesen kiszámolta volna a konyhabérlet költségét. Máskor autómosóhoz vásárolt berendezéseket, mielőtt ellenőrizte volna a helyiség papírjait. Aztán újabb és újabb „majdnem nyereséges” ötletekbe ugrott bele, és minden bukás után ugyanazzal az arccal jelent meg a rokonoknál: őt most azonnal meg kell menteni.

Eszter nem ellenezte a segítséget. Ha egyszeri, ésszerű és előre megbeszélt támogatásról volt szó, nem zárkózott el. Csakhogy ezúttal Gábor a közös megtakarítás jelentős részét utalta át Márknak, egyetlen szó nélkül. Eszter véletlenül tudta meg: értesítés érkezett a pénzmozgásról, mert Gábor elfelejtette kikapcsolni a jelzést a közös számlán.

Amikor Eszter elé tette a kivonatot, a férfi először szinte fel sem fogta, miért hallgat olyan sokáig.

— A testvéremről van szó — mondta, mintha ez az egyetlen szó minden számítást érvénytelenítene. — Átmeneti nehézségei vannak.

— Az ő átmeneti nehézségei már harmadik éve tartanak.

— Ne kezdd.

— Nem kezdem. Kérdezek. Miért utaltad el a közös pénzünket anélkül, hogy megbeszéltük volna?

Gábor bosszúsan végighúzta a tenyerét a tarkóján.

— Mert ő a családom.

— És én mi vagyok?

— Ne forgasd ki. Pontosan érted, miről beszélek.

— Azt értem, hogy elvetted azt a pénzt, amit ketten tettünk félre, és odaadtad valakinek, aki még soha semmit nem fizetett vissza időben.

— Vissza fogja adni.

Eszter a laptopot felé fordította.

— Mikor?

— Ne nyomassz már ezekkel a táblázataiddal.

Abban a pillanatban Eszter hosszú idő után először nem úgy nézett a férjére, mint egy közeli emberre, akivel lehet vitázni, hanem úgy, mint valakire, aki tudatosan számít az ő engedékenységére.

Gábor nem véletlenül hibázott. Nem felejtette el. Nem zavarodott bele. Azért nyúlt a pénzhez, mert biztos volt benne, hogy Eszter felháborodik ugyan, de végül beletörődik. Ha pedig mégsem, akkor ő majd elmegy, Eszter pedig a megszokott telefonhívással úgyis visszahívja.

Miután Gábor távozott, Eszter nem sírt. Elővette az iratmappát, átnézte a tulajdoni lapot, a házassági szerződést, amelynek megkötéséhez még az esküvő előtt ragaszkodott, majd kinyomtatta a számlakivonatot is. A házassági szerződést Gábor annak idején könnyedén írta alá. Nevetve mondta, hogy neki nem kell, ami másé. Eszter megjegyezte ezt a mondatot. Most különösen hasznosnak tűnt.

Aznap éjjel későn feküdt le. Nem azért, mert gyötörte volna az aggodalom, hanem mert lépésről lépésre összeírta, mit kell tennie.