Mária arca egy pillanatra bizonytalanná vált.

— De hát akkor hol fogsz lakni? A kollégiumban nincs szabad hely!

Ekkor Lilla olyasmit mondott, amitől a levegő szinte megfagyott a konyhában.

— Igazából van. Felajánlottak nekem egy helyet, csak én nem fogadtam el. Maga mondta, hogy sokkal jobb lesz, ha Gábor bácsiéknál lakom, normális körülmények között.

A konyhára dermedt csend telepedett. Gábor és Eszter egymásra néztek, egyikük sem szólalt meg azonnal.

— Hogy érted azt, hogy van hely? — tért magához elsőként Mária. — Hiszen te azt mondtad…

— Hazudtam — vallotta be Lilla, továbbra is lesütött szemmel. — Azért, mert maga azt mondta, így lesz mindenkinek a legjobb. Hogy Gábor bácsi és Eszter néni tartoznak a családnak annyival, hogy segítsenek, hiszen maga is segített nekik a lakásnál.

Mária elsápadt. Az arcán egymás után suhantak át az érzelmek: először a döbbenet, aztán a harag, végül valami szégyenhez hasonló árnyék.

— Lilla! Hogy mondhatsz ilyet? — próbált méltóságteljes maradni, de a hangja megremegett.

— Csak az igazat mondom — nézett fel végre a lány, és a szemében könnyek gyűltek. — Belefáradtam ebbe az egészbe. Maga rajtam keresztül akarta irányítani az életüket. Én pedig… én csak nyugodtan szerettem volna tanulni.

Gábor lassan felállt az asztal mellől. Az arca megkeményedett, a tekintetében csalódottság és elhatározás keveredett.

— Vagyis hazudtál nekünk, anya? — kérdezte halkan. — Felhasználtad Lillát, hogy… pontosan mit is bizonyíts? Hogy még mindig beleszólhatsz az életünkbe?

Mária összeszorította a száját.

— Ne beszélj ostobaságokat — mondta élesen. — Én csak segíteni akartam Lillának. Különben is — hirtelen felpattant a székről —, nem tartozom nektek magyarázattal. Lilla, szedd össze a holmidat. Elmegyünk.

— Mégis hová? — kérdezte Lilla elbizonytalanodva. — Önhöz? Abba az egyszobás lakásba?

— Majd kitaláljuk — felelte Mária türelmetlenül. — Beszélek az egyetemmel, elintézem, hogy kapj helyet a kollégiumban.

— Erre már nincs szükség — szólalt meg váratlanul Eszter. — Tegnap, a ruhás jelenet után felhívtam őket. Kiderült, hogy Lillának valóban felajánlottak egy kollégiumi férőhelyet, és azóta sem adták oda másnak. A gondnok azt mondta, akár már most is beköltözhet, csak a papírokat kell rendezni.

Mária tekintete résnyire szűkült.

— Te az én tudtom nélkül telefonálgattál az egyetemre?

— Az ön tudta nélkül? — Eszter keserűen elmosolyodott. — És amikor maga eldöntötte helyettünk, hogy ki költözzön be a lakásunkba, azt minek nevezzük?

— Az egészen más — legyintett Mária. — Én a családért tettem.

— Nem, anya — lépett Gábor Eszter mellé, és határozottan megfogta a felesége kezét. — Te magadért tetted. Mindig így csinálod. A „család” nálad csak kényelmes hivatkozás arra, hogy irányíthass másokat. Csakhogy ennek most vége.

Mária már nyitotta volna a száját, de Gábor nem hagyta szóhoz jutni.

— Hálás vagyok azért, hogy segítettél a lakással kapcsolatban. Ezt nem felejtem el. Vissza fogjuk fizetni az összes pénzt, kamatokkal együtt, ahogy tisztességes. De ez az otthon a miénk. Hogy ki élhet itt, arról Eszter és én döntünk. Nem te. Nem bárki más. Csak mi ketten.