— Anya, mi abban egyeztünk meg, hogy Lilla egy hónapig marad nálunk. Ez az idő most letelik. Szeretnénk, ha másik lakhatást keresne magának.

A telefon másik végén néhány pillanatig néma csend uralkodott.

— Tehát kidobjátok? — kérdezte végül Mária olyan hideg hangon, hogy Gábor hátán végigfutott a borzongás. — Kirakjátok az utcára azt a lányt, aki épp most kezdte el az egyetemet?

— Senki nem akarja utcára tenni — vágott közbe Gábor. — Csak azt szeretnénk, ha beköltözne a kollégiumba, ahogy eredetileg is terveztük.

— Már mondtam, hogy nincs hely a kollégiumban!

— Akkor felhívjuk az egyetemet, és pontosan rákérdezünk — mondta Gábor most már határozottabban. — Ha kell, a költözésben is segítünk neki.

— Kímélj meg a nagyvonalúságodtól — vágta rá Mária. — Majd én elintézek mindent. Holnap átmegyek, és elhozom Lillát. Ha a saját fiam és a menye ennyire érzéketlen, akkor majd én gondoskodom a húgom lányáról.

Ezzel bontotta a vonalat, mielőtt Gábor akár egy szót is felelhetett volna.

— Na? — nézett rá Eszter, amikor meglátta férje zavart, feldúlt arcát.

— Azt mondta, holnap jön, és magával viszi Lillát — felelte Gábor, hitetlenkedve megrázva a fejét. — És persze azt is, hogy szívtelenek vagyunk.

— Akkor vigye — mondta Eszter fáradt vállrándítással. — Őszintén szólva nekünk csak könnyebb lesz.

Másnap viszont az események egészen más irányt vettek. Mária valóban megjelent, csakhogy nem azért, hogy csendben összepakolja Lilla holmiját, hanem hogy nyílt jelenetet rendezzen.

— Hogy lehettek ilyenek ezzel a szerencsétlen lánnyal? — emelte fel a hangját a konyhában, mintha bíróság előtt mondana vádbeszédet. — Azok után, amit én tettem értetek! Ha én nem segítek, ma talán még saját lakásotok sem lenne!

— Anya, kérlek, ne túlozz — próbálta lecsillapítani Gábor. — Nagyon hálásak vagyunk a segítségedért, de a pénz nagy részét mi tettük félre.

— Nahát, már csak „segítség” volt? — csapta össze a kezét Mária felháborodottan. — Amikor szinte könyörögve fordultatok hozzám, akkor még egészen más hangon beszéltetek!

Eszter, aki eddig Gábor mellett ült, és igyekezett nem közbeszólni, ekkor már nem tudta tovább türtőztetni magát.

— Mária, mi soha nem tagadtuk, hogy számított a támogatása. De ettől még nem rendelkezhet a lakásunkkal. Gáborral mi döntjük el, ki élhet itt, és meddig.

— Te pedig jobb, ha hallgatsz! — fordult felé az anyósa szikrázó szemmel. — Mióta bekerültél a családba, a fiam egyre távolabb kerül tőlünk!

— Anya! — csattant fel Gábor, és most már ő is felemelte a hangját. — Ezt nem engedem. Ne beszélj így a feleségemmel!

Ebben a pillanatban Lilla jelent meg a konyha ajtajában. Látszott rajta, hogy jó ideje hallgatózik, és minden szót értett.

— Mária néni, kérem, hagyja abba — mondta váratlanul, egészen halkan. — Ez az egész miattam van. Tényleg rosszul viselkedtem.

Mindhárman döbbenten fordultak felé.

— Ugyan, Lillácskám, miket beszélsz? — rázta meg a fejét Mária. — Te semmi rosszat nem tettél.

— De igen — suttogta a lány, és nem mert senkire sem ránézni. — Eszter néni dolgaihoz nyúltam engedély nélkül. Áthívtam a barátaimat, ráadásul későn. Éjszaka hangoskodtunk. Eszter néninek és Gábor bácsinak minden okuk megvan arra, hogy haragudjanak rám.