— Tehát inkább őt választod, mint a saját anyádat? — Mária sértetten a mellkasára tette a kezét, mintha mély sebet kapott volna.

— Nem választanom kell köztetek — mondta Gábor higgadtan. — Csak végre határokat szabok. Eszter a feleségem, vele alapítottam családot. A közös életünket mi építjük fel, és nem engedem, hogy ebbe bárki beleszóljon. Még te sem.

Mária egy darabig némán ült, ajkai vékony vonallá préselődtek. Aztán hirtelen felpattant, és az előszoba felé indult.

— Rendben. Ha így állunk, akkor nekem nincs itt maradásom. Lilla, gyere.

A lány tétován pillantott Gáborra, majd Eszterre.

— Maradhatnék még néhány napig? — kérdezte csendesen. — Csak amíg elintézem a kollégiumi bejelentkezést.

Mária még válaszolni sem tudott, Eszter máris bólintott.

— Persze. Addig itt maradhatsz. A költözésben is segítünk.

— Köszönöm — suttogta Lilla. — És… sajnálom. Mindent.

Mária megvetően felhorkant, aztán úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a lakás.

Két hónap telt el. Eszter éppen a kis Nóra ágya mellett tett-vett; a baba békésen aludt, apró keze ökölbe zárva pihent a takarón. A gyerekszoba végre pontosan olyan volt, amilyennek megálmodták: világos falak, puha színek, kedves bútorok és mindenfelé apró játékok, amelyek már most otthonossá tették a helyiséget.

Gábor lépett be, kezében egy borítékkal.

— Lillától jött — mondta, és Eszternek nyújtotta. — Bent hagyta nekem a munkahelyemen. Ma arra járt.

Eszter óvatosan felnyitotta a borítékot. Egy képeslap lapult benne, rajta az egyetem kampuszának fotójával. A hátoldalon néhány sor állt, kerek, kicsit sietős betűkkel:

„Kedves Gábor bácsi és Eszter néni!

Még egyszer szeretném megköszönni, hogy segítettetek, és nem fordultatok el tőlem. A kollégium sokkal jobb, mint amire számítottam. Nem vagyok egyedül, lettek barátaim, sőt… már van valaki, aki nagyon fontos nekem. A tanulással is jól haladok, ösztöndíjat kaptam, és találtam diákmunkát egy közeli kávézóban.

Ui.: Mária néni továbbra sem beszél velem. Azt mondja, elárultam, amikor mindent elmondtam nektek. Én viszont nem bánom. Talán egyszer majd megérti, miért tettem.

Szeretettel: Lilla.”

Eszter halványan elmosolyodott, majd átnyújtotta a lapot a férjének.

— És az édesanyád? — kérdezte óvatosan. — Szoktatok beszélni?

Gábor nagyot sóhajtott.

— Időnként felhív. Főleg Nóráról kérdez. De ha te kerülsz szóba, azonnal témát vált, vagy hirtelen eszébe jut valami, ami miatt le kell tennie.

— Még mindig engem okol — mondta Eszter, inkább megállapításként, mint kérdésként.

— Szerintem most épp mindenkire haragszik — felelte Gábor, és leült mellé. — Mindig azt hitte, mindent kézben tarthat. Embereket, döntéseket, életeket. Mi pedig most kikerültünk az irányítása alól. Ezt nem könnyű lenyelnie.

— Ha egyáltalán valaha lenyeli — jegyezte meg Eszter halkan.

— Lehet, hogy nem — bólintott Gábor. — De ez már az ő döntése. A miénket mi meghoztuk.

Ebben a pillanatban Nóra mocorogni kezdett, majd halk, panaszos sírással jelezte, hogy felébredt. Eszter azonnal fölé hajolt, óvatosan kiemelte a kiságyból, és magához ölelte.