— Anya, én értem, hogy ez fontos — próbált Gábor higgadt maradni. — De nekünk hamarosan megszületik a gyerekünk. Eszter már elkezdte berendezni a babaszobát…

— A gyerek még csak két hónap múlva érkezik — vágott a szavába Mária. — Az elején pedig úgyis veletek lesz egy szobában. Ne gyárts kifogásokat, Gábor! Őszintén szólva azt hittem, komolyabban veszed a családi kötelezettségeidet.

— Anya, te még azt sem tartottad fontosnak, hogy előtte megkérdezz minket, mielőtt odaígérted Lillának a lakásunk egyik szobáját!

— Mégis mit kellett volna ezen kérdezni? — Mária hangjában őszinte értetlenség bujkált. — Amikor nektek kellett pénz a lakásra, akkor nem volt kellemetlen segítséget elfogadni. Most pedig, amikor Lillának volna szüksége támogatásra, egyszerre mindenki kifarolna?

Gábor összeszorította az állkapcsát. Még most is kellemetlenül érintette az emlék, milyen nehezen szánta rá magát, hogy elfogadja az anyja pénzét.

— Ez nem ugyanaz, anya. Ráadásul azt az összeget már elkezdtük visszafizetni, emlékszel?

— Nem a pénzen van a hangsúly — Mária hangja hirtelen jegessé vált. — Hanem azon, hogy úgy látszik, elfelejtetted, mit jelent összetartani a családdal. Biztos vagyok benne, hogy ebben a feleséged keze is benne van. Ő mindig is túlságosan… önfejű volt.

Gábor érezte, ahogy egyre erősebben forr benne a düh.

— Esztert hagyd ki ebből. A probléma az, hogy döntöttél helyettünk, és minket csak utólag tájékoztattál.

— Jól van — mondta váratlanul Mária. — Akkor most tájékoztatlak, és meg is beszéljük. Lilla egy hét múlva érkezik. Szüksége van fedélre. Nektek van egy üres szobátok. Mondd meg, szerinted mi lenne ennél ésszerűbb?

Gábor mély levegőt vett. Tudta, hogy ebben a pillanatban hiába folytatná a vitát.

— Ezt előbb át kell beszélnem Eszterrel.

— Beszéld csak át — felelte Mária leereszkedő hangon. — De ne feledd: én már megmondtam Lillának, hogy számíthat rátok. Ne hozz rám szégyent, fiam.

A hívás után keserű csend maradt Gáborban. Visszament a konyhába, ahol Eszter ugyanott várta.

— Na? — kérdezte a nő, amint meglátta a férje arcát.

— Nem jó a helyzet — ismerte be Gábor. — Anyám teljesen biztos benne, hogy nekünk kötelességünk segíteni Lillának.

— És akkor most mi következik? — Eszter összefont karral ült az asztalnál. — Komolyan oda kell adnunk a szobánkat egy lánynak, akit szinte alig ismerünk?

Gábor leült mellé, és a tenyerébe fogta a kezét.

— Hallgass meg. Talán megengedhetnénk, hogy legfeljebb egy hónapig nálunk maradjon. Közben segítenénk neki másik megoldást találni. Megpróbálok utánajárni a kollégiumi lehetőségeknek is.

— Egy hónap? — kapta fel a fejét Eszter, és a hangjából kiérződött, mennyire nem győzte meg az ötlet. — Ezt most tényleg komolyan gondolod?

— Próbáld meg az én helyemben is látni — Gábor óvatosan, mégis határozottabban szorította meg a kezét. — Anyám ebből nem fog engedni. Ismered. Ha most nemet mondunk, onnantól nem lesz nyugtunk. Hívogatni fog, szemrehányásokat tesz, a rokonságban mindenkinek elpanaszolja, hogy milyen kegyetlenek és önzők vagyunk…

Eszter nem válaszolt azonnal. Csak ült mozdulatlanul, de a tekintetéből Gábor pontosan kiolvasta, hogy felfogta, milyen csapdába kerültek.