Egy nap Anna éppen a nappali előtt haladt el, amikor meghallotta, miről beszélnek.

— Sajnálod a pénzt az anyádtól — mondta Mária csendesen. A hangja nem volt hangos, mégis annyi sérelem sűrűsödött benne, hogy Anna önkéntelenül megtorpant. — Értem én. A feleségedért bármit. Az anyádért semmit.

— Anya, most hogy jön ide Anna…

— Úgy jön ide, hogy ő elmehetett, és senki nem szólt egy szót sem. Nekem meg rohad a lépcsőm, dől a kerítésem, te pedig hallgatsz.

— Anya, a hitel kamattal jár…

— Vagyis Anna angliai útjára valahogy lett pénz, az anyádra meg nincs.

Anna nesztelenül továbbment. Nem haragudott, inkább valami tompa szomorúság ült meg benne. Olyasféle bánat, amely akkor fogja el az embert, amikor látja: két ember vitatkozik, és a maguk módján mindketten igazat mondanak, mégsem jut el egyikük szava sem a másikig.

Mária végül sosem bocsátotta meg igazán a fiának, hogy nem nyúlt mélyebben a zsebébe. Péter pedig nem vett fel hitelt. A veranda maradt olyan, amilyen volt.

Egy áprilisi estén Anna a konyhaasztalnál ült, teát kortyolgatott, és az ablakpárkányon sorakozó kaktuszait nézte. Az egyik — a rózsaszín cserépben álló — új bimbót hozott. Apró volt, konok és teljesen váratlan. Nem azért, mert bárki kérte tőle, hanem mert egyszerűen eljött az ideje.

Anna elővette a telefonját, és lassan végiggörgette az utazás képeit. Bath esőben. A chawtoni kert. Az a pici asztal, amely mellett egykor valaki annyi mindent papírra vetett.

Valami megmozdult benne azokban a hetekben. Nem tört össze semmi, nem omlott le körülötte az élete, csak mintha egy szobában átrendezték volna a bútorokat. Ugyanazok a falak maradtak, mégis máshová kerültek a hangsúlyok. Egyszerre világosabban látszott, mi számít igazán, mi nem az övé, és hol húzódik az a hely, amelyet nem kell átengednie senkinek.

Szerette Pétert. Nem úgy, ahogy Júlia regényeiben szokás szeretni, nem szívdobbanásokkal és ajtóban megjelenő alakokkal, hanem a maga módján: megszokottan, melegen, olykor bosszankodva, máskor gyengédséggel. Máriát is képes volt tisztelni — az egyenességéért, a szívósságáért, a háztartás iránti érzékéért, és azért, hogy válás után egyedül nevelte fel a fiát. Csakhogy Anna mostanra megtanulta: tisztelni valakit nem ugyanaz, mint feloldódni benne.

Kiitta a maradék teát. Megnyitotta a jegyzeteket a telefonján, és beírta: „Következő álom — ?” Egy ideig nézte a kérdőjelet. Aztán hozzátette: „Megnézni, mi maradt még Júliából. Talán Winchester.”

Odakint lassan besötétedett. A rózsaszín bimbós kaktusz büszkén állt az ablakpárkányon, olyan tartással, mint egy növény, amely tökéletesen biztos abban, hogy joga van virágozni.

Anna elmosolyodott rá, majd felállt, és újra feltette a vízforralót.