Bath esővel fogadta. Pontosabban nem is igazi esővel, inkább azzal a finom, lebegő párával, amely mintha csak Angliában tudna így ráülni a levegőre. A mézszínű kőből épült utcák nedvesen fénylettek, a teázók ablakaiban sárga lámpafény derengett. Anna térképpel a kezében sétált, felhajtotta a kabátgallérját, és mosolygott az idegenekre, akik minden különösebb ok nélkül visszamosolyogtak rá.

Chawtonban, Júlia házmúzeumában hosszú ideig állt egy apró asztal előtt. Egyszerű darab volt, festetlen fa, mindössze egyetlen fiókkal. Innen indult útjára a Büszkeség és balítélet, az Emma, a Meggyőző érvek. Anna nézte az asztalt, és arra gondolt, hogy a legfontosabb dolgok néha egészen szűk helyeken születnek meg – és abból a csendes, makacs kitartásból, amelyről mások sokáig talán tudomást sem vesznek.

Mindent lefényképezett: a keskeny utcácskákat, a pubok cégéreit, a kőkerítések mögött megbúvó kerteket, a Bath apátsága fölött szétterülő alkonyatot. Videókat készített, és belebeszélt a kamerába: összeszedetlenül, boldogan, időnként nevetve a saját mondataiba. Rékának húszperces hangüzenetet küldött. Az édesanyját pedig mindennap felhívta.

Egyik este, amikor egy apró, meghitt vendéglőben ült, ahonnan rá lehetett látni a macskaköves térre, halat rendelt burgonyával, mellé egy pohár fehérbort. A tányér fölött ülve egyszer csak az jutott eszébe: hát ez az. Pontosan ez az érzés volt az. Ezért érte meg makacsnak maradni, félretenni, kivárni, nem engedni — és végül egyszerűen megtenni azt, amire annyira vágyott.

Otthon első pillantásra minden ugyanúgy folytatódott, mint korábban. Vagy majdnem ugyanúgy.

Mária úgy nézegette Anna képeit, mint aki nagyon igyekszik valami repedést, valami hibát felfedezni a másik örömében, de egyelőre nem talál fogást rajta. Péter megkérdezte, jó volt-e az út. Anna azt felelte, nagyon. A férje bólintott, és ennyiben maradtak.

Az első igazán komoly beszélgetés néhány nappal később következett.

— Figyelj csak — kezdte Péter óvatosan, kerülgetve a lényeget. — Most, hogy már elutaztál… anya mondja, hogy a verandát így is, úgy is meg kellene csináltatni. Talán a következő jutalmadból lehetne…

— Péter — szakította félbe Anna halkan, de határozottan. — Valamit szeretnék tisztázni veled. Fontos. Ez így többé nem fog menni. A fizetésem egy részét továbbra is beteszem a közös kasszába, mert ez korrekt, és ezzel nincs is bajom. De a prémiumaimból legfeljebb tíz százalék megy közös kiadásokra. A többi az enyém marad. Arra költöm, amire én szeretném.

Péter homloka összerándult.

— Ez azért valahogy…

— Igazságos — fejezte be helyette Anna. — Pontosan ez a szó rá. Igazságos.

Péter nyitotta volna a száját, aztán mégsem mondott semmit. Nem akadt olyan érve, amelyik ne hangzott volna azonnal gyengének.

Különös módon a valódi törésvonal nem Anna és Péter között húzódott. Vagy legalábbis nem kizárólag kettejük között.

Mária még többször elejtette beszélgetés közben, hogy a veranda továbbra is siralmas állapotban van, a hétvégi ház már szégyenletesen néz ki, és a szomszédok is kérdezgetik, nem kellene-e segítség. Péter ilyenkor rendre félrenézett, és azt motyogta, most nem alkalmas, majd meglátják, a hitel pedig túl drága mulatság.