Olyasmi áradt szét benne, aminek először nem is tudott nevet adni. Talán önbecsülés volt. Vagy az a csendes, meleg bizonyosság, hogy ezúttal nem engedte el saját magát.

Vacsoránál kivárta, amíg Mária mindenkinek tányérra teszi a fasírtot.

– Szeretnék mondani valamit – szólalt meg Anna.

Mindketten felnéztek. Péter a villát tartotta a kezében. Mária arca pedig már előre azt sugallta, hogy készen áll bármilyen ellenvetésre.

– Ma befizettem egy angliai útra – mondta Anna meglepően nyugodt hangon. Még ő maga is csodálkozott rajta, hogy nem remeg a hangja. – Beadtam a vízumkérelmet is. Jövő hónapban indulok.

Olyan csönd lett, hogy a folyosón álló óra ketyegése is tisztán hallatszott.

– Tessék? – Péter lassan letette a villát. – Ezt most komolyan mondod?

– Teljesen komolyan.

– Anna – szólalt meg Mária hidegen, kimért hangsúllyal –, mi ezt már megbeszéltük. A terasz. A kerítés. Megígérted.

– Nem ígértem meg – felelte Anna, és egyenesen az anyósára nézett. – Beleegyeztem. A kettő nem ugyanaz. Aztán gondolkodtam. Ti mindig azt mondjátok, hogy egy családban minden közös. Akkor magyarázza el nekem valaki, legyen szíves: miért van az, hogy a ti kívánságaitok mindig fontosabbak az enyémeknél? Mi alapján sürgősebb a terasz, mint az én utazásom? Három éve a saját jutalmamból fizettem ki az előszoba felújítását. Én vettem a tűzhelyet. A kanapét is. Egyszer sem hangzott el, hogy most akkor tegyünk félre Anna Angliájára. Úgy tűnik, a „közös” csak egy irányba működik.

Mária arca elsápadt.

– Te… – kezdte, de nem talált rögtön szavakat.

– Ráadásul – folytatta Anna –, ott a hitel lehetősége. Péter maga mondta, hogy nem akar a banknak pluszban fizetni. Értem. Tényleg értem. Csak az én pénzemet elkölteni ezek szerint egészen más kérdés, igaz?

Péter a tányérját nézte, mintha valami rendkívül fontosat fedezett volna fel rajta.

– Anna – Mária végül visszanyerte a hangját –, ez egyszerűen önzés. Tiszta, nyílt önzés.

– Lehet – bólintott Anna, és nyugodtan a tányérjára tett egy fasírtot. – Majd átgondolom a repülőn.

Az indulás előtti hét nem volt könnyű. Mária látványosan udvarias lett Annával. Olyan kifogástalanul, már-már ünnepélyesen udvarias, hogy a szavai mögött méteres vastagságú jégfalat lehetett érezni. Péter hol megsértődve hallgatott, hol azzal próbálkozott, hogy az anyja mennyire kiborult, hol pedig azt ismételgette, hogy Anna igazán megérthetné a helyzetet.

– Péter – mondta neki egyszer este, amikor Mária már visszavonult a szobájába –, a te értelmezésedben az, hogy „értsem meg a helyzetet”, azt jelenti: adjam fel azt az álmomat, amit évek óta őrizgetek, azért, hogy legyen egy toldalék a nyaralóhoz, amit te a saját fizetésedből nem akarsz kifizetni. Hallod te egyáltalán, mit mondasz?

Péter nem válaszolt. Anna pedig nem erőltette tovább.

A gép kora reggel szállt fel Budapestről. Anna az ablak mellett ült, és nézte, ahogy odalent egyre kisebbé zsugorodik minden: a háztetők, az utak, a városrészek szürkés foltjai. Közben azt érezte, mintha valami belül lassan kiegyenesedne benne. Mint egy rugó, amelyet nagyon sokáig tartottak összenyomva.