Elhallgatott egy pillanatra. Ebben a rövid szünetben több volt, mint egész mondatokban.

– …gyerekes álmodozás. Egy felnőtt embernek a kézzelfogható dolgokra kell gondolnia.

Gyerekes.

Anna lassan forgatta magában ezt a szót, mintha valami keserűt kellene lenyelnie.

– Fel lehet venni hitelt is – szólalt meg végül csendesen. – A nyaralóra. Vannak építési célú kölcsönök, utánanéztem.

– Ugyan már – Péter arca eltorzult, mintha valami kellemetlent hallott volna. – A banknak fizessünk rá? Minek, ha van egyszerűbb megoldás?

Az egyszerűbb megoldás ő volt.

Anna ismét a tányérjába nézett. A mellkasában összeszorult valami, de már nem is puszta sértettségből. Inkább egy új, különös felismerés nehezedett rá. Olyan volt, mint amikor az ember hosszú ideig néz egy festményt, aztán egyszer csak észrevesz rajta valamit, amit addig nem látott. Három év. Az előszoba felújítása. A tűzhely. A kanapé. A függönyök. A negyedéves jutalmak, amelyek szinte észrevétlenül elfolytak erre a lakásra. És most az éves prémium. Az utolsó. Az, amelyiknek végre másról kellett volna szólnia.

A férjére emelte a tekintetét. Péter jó étvággyal kanalazta a levest, olyan ember elégedettségével, aki sikeresen megoldott egy bonyolult ügyet.

– Rendben – mondta Anna.

Mária elégedetten bólintott. Péter pedig töltött magának még egy pohár kompótot.

Azon az éjszakán Anna sokáig nem tudott elaludni. Hanyatt feküdt, a plafont bámulta, és hallgatta Péter egyenletes lélegzését maga mellett. Az ablakon túl a város zúgott: ismerősen, közönyösen.

Gyerekes álmodozás.

Júliára gondolt. Arra, hogyan élt Chawtonban, hogyan írt egy apró asztalkánál az ablak mellett, és hogyan rejtette el a kéziratait itatóspapír alá, amikor idegen lépett a szobába. Eszébe jutott az is, hogy Júlia sosem ment férjhez: visszautasított egy előnyös ajánlatot, mert képtelen lett volna tisztelni azt a férfit. A kortársai bizonyára erre is azt mondták volna: gyerekesség.

Anna aztán a mondaton rágódott: „egy családban minden közös”. Milyen szépen hangzik. Milyen kényelmes is tud lenni, ha a közös mindig az ő pénzét jelenti, de soha nem azt, hogy: „Segítsünk neked félretenni arra, amire igazán vágysz.”

Reggel mindenkinél korábban kelt. Kávét főzött, kinyitotta a laptopját, és csendben keresni kezdett.

Az a nap, amikor megérkezett a jutalom, ragyogóan napos volt. Az első valódi tavaszi nap: olvadó vízcseppekkel, verebek csivitelésével, és azzal a különös illattal a levegőben, amelyet nehéz szavakba önteni, mégis minden évben azonnal felismer az ember.

Anna kilépett a bankból, megállt a lépcsőn, és egy pillanatra lehunyta a szemét a fényben. Aztán elővette a telefonját.

Kikereste azt a számot, amely napok óta ott világított a böngésző előzményei között, és felhívta az utazási irodát.

Maga az egyeztetés nagyjából húsz percig tartott. Újabb tíz perc ment el a fizetéssel, az adatok ellenőrzésével és azzal, hogy Anna még egyszer kimondja: igen, ezt szeretné. Amikor az e-mail-fiókjába megérkezett a foglalás visszaigazolása, megállt az utca közepén, és háromszor is végigolvasta a sorokat. London. Bath. Chawton. Időpontok, szálloda, retúrjegy.