Az utazáshoz pénz kellett, ő pedig félretett. Minden fizetéséből lecsípett valamennyit. Születésnapra, ünnepekre mindig ugyanazt kérte: borítékot. A szülei, a barátai, a kollégái mind tudták, mire gyűjt, és kedvesen ugratták is miatta. Az édesanyja január elsején így köszöntötte telefonon: „Boldog új évet, angliai világjárónő!” Réka egyszer olyan borítékot adott neki, amelyre Big Bent rajzolt, alá pedig ezt írta: „Júliás kalandokra.” Anna velük nevetett, aztán a pénzt gondosan hozzátette a többihez.

És most végre megérkezett az éves prémium. Pontosan az az összeg, amely még hiányzott az úthoz.

Péterék Mária lakásában éltek. Ezt a tényt soha senki nem mondta ki nyíltan, mégis ott volt minden beszélgetésben, mint egy láthatatlan negyedik jelenlévő. Mária a korábbi nagyszobát használta, Anna és Péter a hálót kapták. A konyha, az előszoba és a fürdő közös terület maradt.

Amikor beköltöztek, a lakás olyan állapotban volt, amelyre az ingatlanosok tapintatosan azt mondják: „ráfordítást igényel”. Anna pedig ráfordított. A negyedéves jutalmaiból fizette ki az előszoba felújítását, az új tűzhelyet, a függönyöket, a nappaliba kerülő kanapét, mert a régi már szó szerint szétesőben volt. Mária mindezt magától értetődő természetességgel fogadta.

Elvégre család voltak, nem igaz? Ami az egyiküké, az mindannyiuké. Péter ilyenkor legfeljebb odavetett egy „köszönöm”-öt, aztán már nyúlt is a távirányítóért, hogy átkapcsoljon.

Három év alatt azonban egyszer sem hangzott el az a mondat, hogy: „Anna, talán tegyük félre inkább az angliai utadra?”

Nem mintha számított volna rá. Csak megjegyezte magában.

Az a márciusi vacsora sem indult másként, mint a többi. Anna fél nyolc körül ért haza a munkából, megmelegítette a levest, felszeletelte a kenyeret. Mária már az asztalnál ült, olyan arccal, mint aki régóta készül egy komoly bejelentésre. Péter nem sokkal később érkezett, leült, gondosan kisimította maga előtt a szalvétát.

– Anyával megbeszéltük, mire költjük a jutalmadat – közölte.

Pontosan így mondta: a te jutalmadat. Nem kérdezett. Nem javasolt. Kijelentette.

Anna felnézett.

– A nyaralóhoz hozzá kell építeni egy verandát – folytatta Péter, miközben tejfölt kanalazott a tányérjába. – Már rég meg kellett volna csinálni. A lépcsőt is újra kell fedni, teljesen elkorhadtak a deszkák. Anya szerint a kerítésre is ráférne a csere.

– Az a ház borzalmas állapotban van – vette át a szót Mária azzal a tanítónős hangsúllyal, amellyel az ember egy lassan értő gyereknek magyaráz valami magától értetődőt. – Szégyen a szomszédok előtt. Neked meg éppen most jön a prémiumod, hát úgy gondoltuk, ez lesz a legésszerűbb.

Anna előbb a levesére nézett. Aztán a férjére. Végül az anyósára.

Valami megremegett benne. Még nem harag volt, de nagyon közel járt hozzá. Olyan érzés, mint amikor a víz még nem forr, de az edény alján már megindul a mozgás.

– Én Angliára gyűjtöttem – mondta halkan, mégis tisztán. – Ezt ti is tudjátok.

– Annácskám – sóhajtott Mária azzal a végtelen türelemmel, amelyet azok szoktak felvenni, akik biztosak benne, hogy náluk van az igazság. – Egy családban minden közös. Nekünk most verandára van szükségünk. Ez nem szeszély, hanem valódi szükség. Az a te Angliád pedig…