„Anyával már megbeszéltük, mire költjük a prémiumodat” – Péter közönyösen mondta, Anna elsápadt és a lakásra dermedt, furcsa csend ereszkedett
Ez a csönd szívbemarkolóan kegyetlen és igazságtalan.
Anna olyan óvatosan tette le a mobilját az asztalra, mintha attól tartana, hogy felriaszt valakit. Csakhogy már nem volt kit felébreszteni. A lakásban az a sűrű, furcsa csend ült meg, amely mindig akkor ereszkedik rá az emberre, amikor valami váratlan és fájdalmas mondat elhangzik.
Odakint lassan kihunyt a márciusi ég fénye. Az asztalon a leves hűlni kezdett.
— Anyával már megbeszéltük, mire költjük a prémiumodat — mondta Péter olyan hétköznapi hangsúllyal, mintha csupán arról volna szó, ki viszi le aznap a szemetet.
Merített egy kanállal a levesből. Mária megtörölte a szája szélét a szalvétával, aztán Annára emelte a tekintetét. Az arcán pontosan az a kifejezés ült, amelyet Anna három év alatt már tévedhetetlenül megtanult felismerni: na tessék, most majd jön a jelenet.
Anna azok közé az emberek közé tartozott, akiket egyszerűen csak „rendesnek” szoktak nevezni, és ebben a szóban nála valóban volt valami meleg, jóleső jelentés. Huszonhat éves volt, világosbarna hajú, csendes természetű. Tudott figyelni. Nem úgy, hogy közben udvariasan bólogat, és csak arra vár, mikor kerülhet rá a sor, hanem igazán. Úgy hallgatta meg a másikat, hogy az ember utána szinte meglepődött: hát tényleg érdekel valakit, ami bennem van? A barátnői éjjel kettőkor is felhívták, mert biztosak lehettek benne, hogy Anna nem rázza le őket, nem ítélkezik, és másnap sem meséli tovább senkinek a hallottakat.
A lakásban mindent megjavított, ami elszakadt vagy foszlani kezdett: függönyt, párnahuzatot, kabátbélést. Egyszer Péter kedvenc pulóverét is megmentette, pedig ő már rég lemondott róla. Az ablakpárkányon sorakozó kaktuszai szinte bosszantó rendszerességgel virágoztak. A szomszédasszony néha külön ezért csöngetett be, gyanakodva hunyorogva vizsgálgatta a növényeket, aztán csalódottan távozott. Nem volt semmiféle titok. Anna beszélt hozzájuk, és mindig éppen akkor adott nekik tápoldatot, amikor szükségük volt rá.
Persze neki is megvoltak a maga gyengéi. A romantikus sorozatok például teljesen beszippantották. Megfogadta, hogy csak egyetlen részt néz meg, aztán hajnali háromkor kapta észre magát egy kiürült teásbögre mellett, teljesen boldog arccal. Süteményt sütni is újra meg újra megpróbált, már-már tragikus elszántsággal. A piskótái összeestek, a krémek szétfolytak, a fondant megrepedezett. Az alapanyagok gyakran kárba vesztek. Anna mégsem adta fel; minden alkalommal hitt benne, hogy majd legközelebb végre sikerül.
A legfontosabb azonban nem ez volt benne. Anna tudott vágyakozni. Nem szeszélyesen, nem követelőzve, hanem komolyan, mélyen és makacs kitartással. Csendesen akart dolgokat, de ha egyszer valamit a szívébe vett, abból nem engedett könnyen.
Évek óta Anglia volt a legnagyobb álma.
Nem a képeslapokról ismert London érdekelte igazán. Nem a Big Ben, nem is a medveszőr sapkás őrök. Anna oda szeretett volna eljutni, ahol Júlia élt: Chawtonba, Bathba, azokra az utcákra, amelyeket egykor a kedvenc írónője is láthatott. Mind a hat regényét elolvasta, némelyiket többször is. Elizabeth Bennet büszkesége ismerősnek tűnt számára, Anne Elliot makacsságát pedig szinte fájdalmasan értette. Volt ezekben a történetekben valami a nőkről, akik kiállnak azért, hogy joguk legyen helyesen érezni, és ez Annában valami belső hangvillát pendített meg.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz