— Eljöttél…

— Ön kért rá.

Erzsébet asszony a szekrényke felé intett.

— Ott van… vedd el.

Egy kicsi doboz hevert rajta. Nóra felnyitotta. Belül régi, finoman kidolgozott gyűrű feküdt, közepén mélykék zafírral.

— Ezt… Katalinnak akartam adni — kezdte rekedten az asszony. — De most már… Péter mindig azt mondta, olyan a színe, mint a szemednek.

Nóra ujjai rázárultak a dobozkára.

— Miért teszi ezt?

— Mert… — Erzsébet asszony az ablak felé fordult, mintha onnan várna erőt — végre elolvastam az ő levelét is. Azt, amit nekem hagyott.

A csend leereszkedett közéjük. Súlyos volt, de már nem ellenséges.

Nóra lassan kifújta a levegőt.

— Nem fogok bocsánatot kérni.

— Tudom — suttogta Erzsébet asszony. — És nem is érdemlem meg.

Az ablakon túl elállt az eső. A nap első halvány sugarai besiklottak a kórterembe, és megcsillantak a linóleumon.

Nóra kinyitotta a tenyerét, és még egyszer ránézett a gyűrűre.

— Holnap bejövök.

Azzal megfordult, és választ sem várva elhagyta a szobát.

A folyosón elővette a telefonját, és felhívta Márkot.

— Visszavonunk minden keresetet.

— Biztos vagy benne?

— Igen. — Nóra kinézett az ablakon, ahol a felhők között áttört a napfény. — Mindenki megkapta már a maga büntetését.

Pontosan egy hónap telt el azóta, hogy Nóra utoljára látta Erzsébet asszonyt. A kórházból időközben hazaengedték, de nem kereste őt. Nóra sem próbált találkozót kierőltetni. Mindkettejükben túl sok minden kavargott még ahhoz, hogy szavakat találjanak rá.

Aznap délután Nóra a hálószobai tükör előtt állt, és felpróbálta a zafíros gyűrűt. A kő valóban különös módon kiemelte a szeme színét, éppen úgy, ahogy Péter írta.

A csengő éles hangjára összerezzent.

— Ki az?

A túloldalról bizonytalan, halk válasz érkezett.

— Én vagyok… Katalin.

Nóra mozdulatlanná dermedt. A keze ösztönösen a biztonsági lánc felé indult, miközben minden józan gondolata azt kiáltotta: ne nyisd ki.

Mégis kinyitotta az ajtót.

Katalin a lépcsőházban állt, idegesen gyűrögetve a táskája fülét. A szeme vörös volt, mintha napok óta nem aludt volna rendesen.

— Bemehetek?

Nóra szó nélkül félreállt.

A konyhában hamarosan felzúgott a vízforraló. Katalin az asztalnál ült, lehajtott fejjel. Ujjai nyugtalanul kopogtak a lapján, mintha nem tudná, mit kezdjen a saját kezével.

— Én… nem tudom, hogyan kezdjem.

Nóra elé tett egy csészét.

— Próbáld meg az igazsággal. Legalább egyszer az életben.

Katalin mély levegőt vett.

— Anya elköltözik. Vidékre, a testvéréhez.

— Saját döntésből?

— Nem. — Katalin végre felnézett rá. — Az orvosok azt mondták, ha nem változik körülötte semmi, a következő roham…

Nem fejezte be. Nem is kellett. Nóra bólintott.

— És Gábor?

— Iszik. Egyre többet. Tegnap kirúgták. — Katalin olyan erősen szorította a bögrét, hogy kifehéredtek az ujjai. — Próbáltam segíteni neki, de…

— De ő nem akarja, hogy segítsenek rajta — mondta ki helyette Nóra.

Rövid, nehéz hallgatás következett.

— Miért jöttél ide, Katalin?

A másik nő ekkor hirtelen sírni kezdett. Nem szépen, nem visszafogottan, hanem görcsösen, csukladozva, a kézfejével törölve az orrát és az arcát.