— Én nem vagyok olyan, mint önök. Nem okoz örömöt más szenvedése.

Azzal kilépett a kórteremből, és nem nézett vissza.

Odakint eső hullott.

Mégis úgy érezte, mintha egy kicsit könnyebb lenne lélegeznie.

Amikor Nóra hazaért a kórházból, az eső kitartóan verte az ablakpárkányt. Az előszobában megállt, és lassan levette átázott kabátját. A vízcseppek végigfutottak a szöveten, majd sötét foltokat hagytak a parkettán.

Bement a konyhába, és szinte gépiesen feltette a vizet. A mozdulatai maguktól ismétlődtek, mintha a megszokott rend képes lenne csillapítani azt a remegést, amely belülről járta át.

Ekkor a tekintete megakadt a polcon álló régi dobozon. Tölgyfából készült, a sarkai megkoptak, a fedele finoman faragott volt. Péter ebben tartotta a legfontosabb iratait. Nóra azóta nem nyúlt hozzá, amióta a férje meghalt.

A vízforraló közben felforrt.

de Nóra észre sem vette. Odalépett a dobozhoz, és lassan végighúzta ujjait a fedél aprólékosan faragott mintáin.

— Talán ideje lenne abbahagyni, hogy a múlt elől bujkálok — suttogta maga elé.

A doboz belsejében iratok feküdtek, néhány régi fénykép, legalul pedig egy vastagabb boríték lapult. Az ő neve állt rajta. Nóra keze remegni kezdett, amikor feltépte a szélét.

Több lap csúszott ki belőle az asztalra, mind Péter jól ismert, kissé dőlt kézírásával teleírva. A sarokban dátum állt: egy héttel a halála előttről.

„Nóra, ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy nem sikerült mindent elmondanom neked személyesen…”

A könnyei egymás után hullottak a papírra, elmosva néhány betűt. Tenyerét a szájára szorította, hogy visszatartsa a feltörő zokogást.

„Tudom, mennyire nehéz volt neked ezekben az években. Tudom, hogyan próbára tett anyám és Katalin. Bocsáss meg, amiért nem álltam mindig melléd. Ostoba voltam. Azt hittem, egyszerűen csak nem értenek meg téged…”

Odakint hatalmasat dördült az ég. Nóra összerezzent, de a szemét nem tudta levenni a sorokról.

„Amikor az orvosok megmondták, mire számíthatok, végre volt bátorságom megtenni azt, amit már régen meg kellett volna tennem: megvédeni téged. A lakás, a számlák, minden a te neveden van. Nem vehetnek el tőled semmit…”

Az utolsó oldalon a tinta helyenként elkenődött, mintha Péter sietve, fogyó erővel írta volna a szavakat.

„És még valami… Ne gyűlöld őket. Anyám egész életében irányítani akart mindenkit, mert rettegett attól, hogy egyszer egyedül marad. Katalin azért bántott, mert irigyelt téged. Gábor pedig… ő egyszerűen nem tud erős lenni. Ha képes vagy rá, bocsáss meg nekik. Ha nem, azt is megértem.”

Nóra óvatosan összehajtotta a levelet, mintha törékeny kincset tartana a kezében. Aztán kiment az erkélyre. Az eső már csendesedett, a levegő hűvös és tiszta volt.

Ekkor megszólalt a telefonja. A kórházból keresték.

— Halló?

— A 412-es szobából telefonálok — mondta egy ápolónő. — Az anyósa kéri, hogy jöjjön be. Nagyon ragaszkodik hozzá.

Nóra lehunyta a szemét.

— Mondja meg neki, hogy már indulok.

Erzsébet asszony a kórházi takaró alatt egészen aprónak és törékenynek tűnt. Amikor Nóra belépett, az idős nő lassan felé fordította a fejét.