— Nem tudom! Talán azért, mert te vagy az egyetlen, aki nem fogja azt hazudni nekem, hogy minden rendbe jön.

Nóra félretolta a saját csészéjét.

— Nem fog minden rendbe jönni. Ti magatok romboltátok szét a családotokat.

— Tudom! — Katalin ököllel az asztalra csapott. — De akkor most mit csináljak?

Nóra sokáig nézte őt. Aztán, maga is meglepődve a mozdulaton, odanyújtott neki egy papírzsebkendőt.

— Élj tovább. És próbáld meg nem ugyanazokat a hibákat újra elkövetni.

Katalin megtörölte az arcát, majd tétován a táskájához nyúlt.

— Hoztam valamit.

Egy régi fényképalbumot vett elő. A borítója kopott volt, a sarkai megpuhultak az időtől. Nóra lassan kinyitotta. Az első oldalon Péter állt az esküvőjükön, szélesen, felszabadultan mosolyogva.

Nóra ujjbegye végigsimított a képen.

— Miért adod ezt ide?

— Mert szeretett téged — felelte Katalin halkan. — Mi pedig… mi egyszerűen képtelenek voltunk ezt elfogadni.

Felállt, nem várva választ. Az ajtóban még visszafordult.

— Elmegyek anyával. Azt hiszem… ez most tényleg a vége.

Nóra nem tartóztatta.

Este az erkélyen ült, ölében a fényképalbummal. Lassan lapozgatta az oldalakat. Ott voltak ők ketten Péterrel: nevetve, bolondozva, boldogan, még mindaz előtt, hogy a sérelmek és a gyűlölet befurakodtak volna az életükbe.

A telefonja megcsörrent. Márk hívta.

— Láttad a híreket?

— Nem. Mi történt?

— Erzsébet asszony interjút adott. Arról beszélt… hogy mekkorát tévedett.

Nóra kinyitotta a laptopot. A képernyőn Erzsébet asszony arca jelent meg. Mintha tíz évet öregedett volna, de a fejét egyenesen tartotta, a tekintete tiszta volt.

„— Kétszer veszítettem el a fiamat. Először akkor, amikor Nórát választotta. Másodszor akkor, amikor én képtelen voltam elfogadni a döntését. Most már értem…”

Nóra kikapcsolta a videót.

— Mit fogsz tenni? — kérdezte Márk a vonal túlsó végén.

Nóra becsukta az albumot, és kinézett az ablakon. Az asztalon ott feküdt a gyűrű, a zafírja megcsillant az alkonyat fényében.

— Tovább élek.

Letette a telefont, felvette az albumot és a gyűrűt, majd bement a lakásba, hogy megterítse az asztalt egy személyre.

De hosszú idő után először már nem érezte üresnek az otthonát.

❦

– Mostantól a fizetésed az én számlámra érkezik – közölte András, és félretette a telefonját.

Eszter mozdulatlanná dermedt, kezében a félig megivott kávéval. A júliusi nap erősen tűzött be a konyhaablakon, és ebben a vakító világosságban a férje mondata még képtelenebbnek hatott.

– Tessék? – kérdezte halkan, mert egy pillanatra komolyan azt hitte, rosszul hallotta.

– Az új fizetésedről beszélek. A főszerkesztői béredről. Az én bankszámlámra fog jönni – ismételte András olyan nyugodtan, mintha csak az időjárás-jelentést mondaná. – Én majd intézem a pénzügyek elosztását.