— Ennek semmi értelme. A bíróság már döntött.

— Igen, csakhogy nem ez a lényeg. — Márk elővett egy diktafont. — Hallgasd meg.

Megnyomta a gombot, és Katalin hangja szólalt meg a felvételen:

„Anya, elég legyen! Már mindent elvesztettünk! Ha fellebbezel, ő kirakja azokat a fényképeket…”

Erzsébet asszony éles, dühös hangon kérdezett vissza:

„Miféle fényképeket?!”

„Hát azokat, amelyeken te… tudod, László bácsival, amikor apa még élt! Azt mondta, ha nem szállunk le róla, mindent megmutat!”

Csend következett. Aztán tompa csattanás hallatszott, mintha valami leesett volna.

Nóra döbbenten meredt Márkra.

— Én soha nem mondtam, hogy ilyen fényképek vannak nálam.

— Tudom — húzta félmosolyra a száját Márk. — De ők ezt nem tudják.

Újabb papírt vett elő a mappából: egy kinyomtatott részletet a családi csoportos beszélgetésből.

— Most épp egymást marcangolják. Gábor Katalint vádolja azzal, hogy információkat szivárogtatott ki neked, Katalin meg azt üvölti, hogy az anyjuk sodorta bele mindannyiukat ebbe az egészbe.

Nóra lassan megrázta a fejét.

— Saját magukat teszik tönkre.

— Pontosan. — Márk hátradőlt a széken. — És most mi dönthetünk. Benyújthatunk ellenkeresetet rágalmazás és zaklatás miatt, és akkor biztosan anyagilag is beleroppannak. Vagy…

— Vagy? — kérdezte Nóra halkan.

— Vagy hátralépünk, és hagyjuk, hogy maguk ássák meg a saját sírjukat.

Nóra elgondolkodott. Néhány másodpercig csak az asztalon heverő papírokat nézte, aztán határozottan megszólalt.

— Nem.

Felállt, és az ablakhoz ment.

— Nem akarok bosszút állni. Csak azt szeretném, hogy végre vége legyen.

Márk meglepetten vonta fel a szemöldökét.

— Mindezek után? Azután, amit veled műveltek?

— Mindezek után — fordult vissza hozzá Nóra — egyszerűen elfáradtam.

Aznap este megcsörrent a telefonja. Ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn.

— Halló?

— Én vagyok… Gábor.

A férfi hangja tompán csengett, mintha részeg lett volna, vagy teljesen összeroppant.

— Én… bocsánatot akarok kérni.

Nóra megmerevedett.

— Pontosan miért? A rágalmakért? Az üldözésért? Azért, hogy megpróbáltatok eltiporni?

A vonal túlsó végén hosszú sóhaj hallatszott.

— Mindenért. Mi… mindannyian elrontottuk.

Nóra nem szólt.

— Anya kórházban van. Felment a vérnyomása. Katalin meg elment a barátjához, még csak be sem nézett hozzá.

Nóra lehunyta a szemét.

— És mit vársz tőlem?

— Semmit. Csak… rájöttem, hogy Péternek igaza volt. Te erősebb vagy mindannyiunknál.

A hívás megszakadt.

Nóra még sokáig ült mozdulatlanul, a telefont bámulva. Aztán felvette a kulcsait, kabátot húzott, és elindult.

A kórház vakító fényekkel és fertőtlenítőszaggal fogadta. A folyosók ridegek voltak, a léptei tompán visszhangoztak a padlón.

Erzsébet asszony egyedül feküdt a kórteremben, infúzióra kötve. Amikor meglátta Nórát, megpróbált felülni, de nem volt hozzá ereje.

— Te… minek jöttél ide?

Nóra szó nélkül letett egy gyümölcsökkel teli zacskót az éjjeliszekrényre.

— Csak meg akartam nézni, hogy életben van-e.

Az anyósa elfordította a fejét a fal felé.

— Elégedett vagy?

— Nem.

Nóra már az ajtó felé indult, de még egyszer megállt.