A teremben azonnal moraj futott végig. A bíró szigorúan rendre intette a jelenlévőket, és csendet követelt.

— De nem ez az egyetlen irat — tette hozzá Márk. — Ugyanebben a csomagban található egy levél is, amelyet Péter kifejezetten a bíróságnak címzett. Ebben részletesen leírja, miért rendelkezett úgy, ahogyan. És külön kéri, hogy feleségét védjék meg… — az ügyvéd egyenesen az anyósra nézett — a saját családja nyomásától.

Erzsébet asszony felpattant a helyéről.

— Ez hamisítvány! Az én fiam soha nem…

— Az ön fia — vágott közbe Márk hűvös határozottsággal — sokkal jobban ismerte önt, mint gondolná. Idézek a leveléből: „Anyám mindig irányítani akarta az életemet. Nóra azonban az én döntésem volt, és azt akarom, hogy a halálom után is biztonságban legyen.”

Nóra nem tudta visszatartani a könnyeit. Pontosan tudta, hogy abban a levélben sokkal több állt: személyes mondatok, fájdalmas vallomások, olyan sorok, amelyeket nem olvastak fel a tárgyalóteremben. Péter előre látta mindezt. Látta, milyen támadások érhetik majd őt, és még akkor is megpróbálta megvédeni.

A bíró hosszasan áttanulmányozta az iratokat, majd szünetet rendelt el. Amikor a tárgyalás folytatódott, a döntés már nem hagyott kétséget maga után.

— Erzsébet kereseti kérelmét a bíróság elutasítja. A végrendelet érvényességét megállapítja. Emellett a bíróság nyomatékosan felhívja a felek figyelmét arra, hogy tartózkodjanak egymás becsületét sértő állítások terjesztésétől.

Amikor Nóra kilépett a tárgyalóteremből, valaki durván megragadta a karját. Erzsébet asszony volt az. A tekintete szinte izzott a gyűlölettől.

— Most boldog vagy? Tönkretetted a családunkat!

— Én? — Nóra kiszabadította a kezét a szorításból. — Önök tették tönkre, amikor úgy döntöttek, hogy egy lakás fontosabb Péter emlékénél.

Nem várt választ. Megfordult, és elindult a kijárat felé. Hosszú idő óta először érezte azt, hogy levegőhöz jut. Mégis maradt benne valami keserűség. Az a fajta fájdalom, amely abból születik, hogy mindez akár másképp is alakulhatott volna, ha ők csak egyszer, egyetlenegyszer megpróbálják elfogadni őt.

Három nap telt el a bírósági döntés óta. Nóra a konyhaasztalnál ült, előtte egy csésze kihűlt tea. Ujjai között Péter levelét forgatta — azt, amelyből csak egy rövid részlet hangzott el a tárgyaláson. A sorokat az ő kézírása töltötte meg, kissé bizonytalan, remegő betűkkel. Valószínűleg akkor írta, amikor a betegsége már előrehaladott állapotban volt.

„Nóra, ha ezt olvasod, akkor mégis megtették… Sajnálom, hogy életemben nem tudtalak megvédeni tőlük. De tudd: mindaz, amit rád hagytam, téged illet. Ne engedd, hogy összetörjenek.”

Nóra végighúzta az ujját a sorokon, mintha a papíron keresztül megérinthetné őt.

A csengő hangja szakította ki a dermedtségből.

— Ki az?

— Márk vagyok. Nyiss ajtót, sürgős.

Az ügyvéd a küszöbön állt, kezében mappával. Az arca feszült volt, a megszokottnál komorabb.

— El sem fogod hinni, mi történik most.

Belépett, és néhány lapot terített szét az asztalon.

— Erzsébet fellebbezést adott be.

Nóra fáradtan az ég felé emelte a tekintetét.