– Főleg azok után, amilyen nagy „gondoskodással” vetted körül – tette hozzá Gábor epés félmosollyal.

Nóra arca rezzenéstelen maradt. Pontosan tudta, hogy a legfájóbb pontokon próbálnak majd nyomást gyakorolni rá.

– Ezért hívtak ide erre a családi ítélőszékre? – nézett végig rajtuk lassan. – Csalódást keltő. Azt hittem, valami komolyabbal készültek.

Erzsébet hirtelen felpattant.

– Komolyabbat akarsz? Rendben, beszéljünk komolyan. Egy olyan lakásban élsz, amely a mi családunkhoz tartozik. A fiam… – a hangja egy pillanatra megbicsaklott, de azonnal összeszedte magát –, a fiam semmit sem hagyott rád.

Nóra nyugodt mozdulattal kinyitotta a táskáját.

– Pontosan itt kezdődik a probléma, Erzsébet. Ugyanis téved.

Kivette a mappát, és letette az asztalra.

– És most be is fogom bizonyítani.

A helyiségben mindenki megmerevedett.

– Mi ez? – sziszegte az anyósa.

– Nyissa ki, és megtudja.

A csend ekkor már szinte hangosabb volt bármilyen kiabálásnál.

A súlyos mappa ott feküdt az asztalon, akár egy élesített robbanószerkezet. Erzsébet nem nyúlt hozzá; csak az ujjai feszültek görcsösen a karosszék karfájára.

– Mutasd csak, mit hoztál ide – préselte ki végül a fogai között.

Nóra nem siette el. Szándékosan lassan, a pillanatot elnyújtva simított végig a mappa sima fedelén.

– Kinyitod végre, vagy segítsek? – lépett előre Katalin ingerülten.

– Ne aggódj – kattintotta ki Nóra a zárat. – Mindannyian látni fogjátok.

Széthajtotta a mappát, és elővett belőle néhány pecsétes lapot. Amikor Erzsébet kikapta a kezéből, a papírok szárazon zizegtek remegő ujjai között.

– Mi a…

Az anyósa szeme ide-oda cikázott a sorokon, az arca pedig fokozatosan elveszítette a színét.

– Ez lehetetlen!

– Mi van benne? – Gábor kirántotta a dokumentumokat az anyja kezéből.

Néma csend lett.

Aztán éles csattanás hasította ketté a levegőt: Katalin a földre söpörte a mellette álló vázát.

– Ez hamisítvány!

Nóra mozdulatlanul állt, és figyelte, ahogy az önbizalmuk darabokra hullik.

– Közjegyző hitelesítette – mondta higgadtan. – Péter végrendelete. A lakás az enyém.

Erzsébet hirtelen talpra ugrott, közben felborította a teás poharat az asztalon.

– Te… te kicserélted! Az én fiam soha nem…

– Tudta, mit tesz – Nóra hangja kemény volt, mint az acél. – És azt is tudta, hogyan bántak velem.

Gábor visszalökte a papírokat az asztalra.

– Anya, te azt mondtad, az a lakás az enyém lesz!

– Nekem meg azt ígértétek, hogy eladjuk, és elosztjuk a pénzt! – visította az egyik nagynéni.

A szoba egyetlen pillanat alatt ordítozással telt meg. Azok a rokonok, akik percekkel korábban még egységes frontként álltak vele szemben, most úgy estek egymásnak, mint kiéhezett kutyák.

Nóra nézte ezt a szánalmas színjátékot, és érezte, ahogy benne is felforr az a düh, amelyet túl régóta kényszerített hallgatásra.

– Elég! – csapott a tenyerével az asztalra.

Mindenki elhallgatott, és felé fordult.

– Családi ítéletet akartak? Hát tessék, itt az ítélet.

Újabb lapot húzott elő a mappából.

– Ez egy kereset, amelyben kérem, hogy a követeléseiket nyilvánítsák jogtalannak. És igen – nézett egyenesen Erzsébet szemébe –, kártérítést is kérek nem vagyoni sérelemért.