„Holnap 18:00-kor családi megbeszélés. Ha eljössz, elmondjuk, mi lesz veled ezután.” – Anyós rideg ultimátuma, Nóra megremegett, majd hűvös elszántsággal igent mondott
Ez a rideg ultimátum végtelenül igazságtalan.
Az üzenet minden előzmény nélkül érkezett, olyan váratlanul, mintha valaki ököllel gyomron vágta volna. Nóra kezében megremegett a telefon, ő pedig mozdulatlanná dermedt, és hitetlenül meredt a kijelzőre.
„Holnap 18:00-kor családi megbeszélés. Ha eljössz, elmondjuk, mi lesz veled ezután.”
A feladó neve ennyi volt: „Anyós”. Se köszönés, se megszólítás, még csak annyi sem, hogy Nóra. Csak egy rideg, parancsoló ultimátum.
Lassan letette a készüléket az asztalra, majd végighúzta tenyerét az arcán. Már megint. Újra ugyanaz a végtelen számonkérés, ugyanazok a megvetéstől hideg tekintetek, ugyanazok a szavak, amelyek úgy hasítottak belé, mint a kés. Csakhogy most másképp fog történni minden.
– Rendben – suttogta maga elé. – Ott leszek.
A szája akaratlanul is keserű mosolyra húzódott. Igen, el fog menni. És fogalmuk sincs, mivel kell majd szembenézniük.
Másnap Nóra a tükör előtt állt, és egy rakoncátlan hajtincset igazított a helyére. Fekete ruha volt rajta, haját szoros, fegyelmezett lófarokba fogta, az arcán alig volt smink. Semmi lágyság, semmi sebezhetőség – csak hűvös, összeszedett eltökéltség.
– Biztos vagy benne, hogy oda kell menned? – hallatszott ki a konyhából Eszter hangja.
– Ők hívtak – fordult Nóra az ajtó felé. – Azt hiszik, megint lehajtom a fejem, hallgatok, és mindent lenyelek. Tévednek.
Eszter az ajkába harapott, de nem próbált vitatkozni. Jól ismerte már Nórát: amikor így összeszorította az állkapcsát, lehetetlen volt eltántorítani.
– Legalább az iratokat vidd magaddal.
– Már nálam vannak – Nóra megérintette a táskáját, amelyben ott lapult az a bizonyos mappa.
Az anyósa otthona egy tágas, öt szobás lakás volt a belvárosban, amelyet Erzsébet a család ősi fészkének tekintett. Nóra megnyomta a csengőt, és az ajtó szinte abban a pillanatban kivágódott, mintha odabent már régóta lesben álltak volna.
A küszöbön Katalin, a sógornője állt. Szeme összeszűkült, ajka kemény vonallá préselődött.
– Na végre. Már azt hittük, megijedtél.
– Nem vagyok az a fajta, aki bujkál – mondta Nóra, és úgy lépett be mellette, hogy egy pillantást sem pazarolt rá.
A nappaliban már mindenki összegyűlt. Erzsébet a kedvenc karosszékében ült, Gábor, Nóra sógora, elterpeszkedett a kanapén, ott volt néhány nagynéni, sőt még egy távoli rokon is, akit Nóra életében talán kétszer látott.
Erzsébet lassan emelte rá a tekintetét.
– Ülj le.
– Köszönöm, inkább állok – felelte Nóra, és az ajtó közelében maradt, egyik kezét a táskáján nyugtatva.
– Ahogy akarod – húzta gúnyos mosolyra a száját az anyósa. – Úgysem fogsz sokáig itt időzni.
Sűrű, fojtogató csend ereszkedett a szobára. Nóra érezte, ahogy vagy egy tucat szempár fúródik belé, mintha mindannyian azt keresnék, hol reped meg rajta a páncél. De nem találtak rést.
– Nos – kulcsolta össze Erzsébet az ujjait az ölében –, beszéljük meg, milyen módon fogod elhagyni a lakásunkat.
Nóra lassan kifújta a levegőt.
– A lakásukat?
– Természetesen a mi lakásunkat! – csattant fel Katalin. – Vagy azt hitted, hogy a bátyám halála után csak úgy ott maradhatsz?
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz