„Mostantól a fizetésed az én számlámra érkezik” – Eszter mozdulatlanná dermedt, kezében a félig megivott kávéval
Ez igazságtalan, megalázó és ijesztően önző.
– Mostantól a fizetésed az én számlámra érkezik – közölte András, és félretette a telefonját.
Eszter mozdulatlanná dermedt, kezében a félig megivott kávéval. A júliusi nap erősen tűzött be a konyhaablakon, és ebben a vakító világosságban a férje mondata még képtelenebbnek hatott.
– Tessék? – kérdezte halkan, mert egy pillanatra komolyan azt hitte, rosszul hallotta.
– Az új fizetésedről beszélek. A főszerkesztői béredről. Az én bankszámlámra fog jönni – ismételte András olyan nyugodtan, mintha csak az időjárás-jelentést mondaná. – Én majd intézem a pénzügyek elosztását. Így sokkal ésszerűbb lesz.
Eszter lassan letette a csészét az asztalra. Az előléptetését mindössze előző nap véglegesítették, hat hónapnyi kimerítő munka után, amelyet egy új tankönyvsorozat előkészítésébe ölt. Fél éven át alig látott mást, csak kéziratokat, korrektúrákat és határidőket. Volt, hogy éjfél után ért haza, máskor pedig bent aludt a kiadónál.
– András, ez most valami vicc? – igyekezett nyugodtan beszélni, de a hangja akaratlanul is megremegett.
– Nem – nézett rá a férje enyhe ingerültséggel. – Pontosan tudod, hogy én jobban értek a pénzhez. Mindent alaposan átgondoltam. A fizetésed hozzám fut be, én kiutalom belőle, amire szükségünk van, a maradékot pedig ígéretes befektetésekbe teszem.
Eszter hátán hideg borzongás futott végig. Nyolc éve voltak házasok, de ehhez hasonló beszélgetés soha nem merült fel köztük. Mindig külön kezelték a pénzüket, a közös kiadásokat pedig arányosan fizették, aszerint, ki mennyit keresett.
– Miért kellene ezt most hirtelen megváltoztatni? – kérdezte. – Eddig mindketten tökéletesen elboldogultunk a saját pénzügyeinkkel.
András felállt, és néhány lépést tett a konyhában. Harminchét évesen még mindig jóképű férfi volt: sportos testalkatú, markáns arcú, bár az utóbbi időben két szemöldöke között egyre mélyebb elégedetlen ránc ült.
– Mert most más a helyzet – mondta végül. – Mostantól jóval többet fogsz keresni, mint én. Én meg mi vagyok? Egy főiskolai oktató nevetséges fizetéssel. Gondolnom kell a közös jövőnkre.
– Nem látom az összefüggést – felelte Eszter, miközben egyre erősebben szorította a csésze fülét. – Miért számítana, hogy melyikünk keres többet? Házastársak vagyunk.
– Pontosan – hangsúlyozta András. – Család vagyunk. Egy családban pedig a férfinak kell kézben tartania a pénzügyeket.
Eszter megpróbálta rendezni a gondolatait. A vele szemben álló férfi külsőre ugyanaz volt, akivel együtt élt, mégis úgy beszélt, mintha egy idegen szavait mondaná.
– Térjünk vissza erre este – szólalt meg végül, az órára pillantva. – Indulnom kell. Várnak a kiadóban.
– Persze, csak rohanj – csúszott keserű él a férfi hangjába. – De még ma intézd el, hogy a fizetésed másik számlára menjen.
Eszter nem válaszolt. Némán összeszedte a táskáját, kilépett a lakásból, és közben úgy érezte, valami nehéz, nyomasztó csomó növekszik benne.
A kiadóban minden a megszokott rend szerint zajlott, mégsem tudott a munkájára figyelni. A reggeli beszélgetés újra meg újra visszhangzott a fejében.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz