András szülei végül bekísérték a fiukat a szobába. Katalin apja odament a lányához, és átölelte a vállát.

— Jól tetted — mondta egyszerűen. — Helyesen döntöttél.

— Azt hittem, apa, te majd azt mondod, hogy egy családot meg kell menteni.

— A családot akkor kell megmenteni, ha van még mit — felelte az apja. — Itt viszont már jó ideje nem maradt semmi.

András három nappal később költözött el. Szótlanul pakolt össze, szótlanul hordta ki a holmiját. Katalin akkor dolgozott; nem vett ki szabadságot, mert nem akarta végignézni az egészet.

Amikor este hazaért, a lakás üresnek tűnt, sőt valahogy idegennek is. Végigment a szobákon, kinyitotta a szekrényeket. András ruhái, cipői, apróságai eltűntek. Egyedül a fürdőszobában maradt ott egy elfelejtett borotva.

Katalin felemelte, néhány pillanatig a kezében tartotta, aztán bedobta a szemetesbe.

Leült a kanapéra. Ugyanarra a kanapéra, amelyen alig egy hete még András terpeszkedett, fogadta a barátait, és a nem létező vidéki házról mesélt. Katalin kinézett az ablakon. Odalent ott állt az ezüstszínű Toyota Camry, a lámpák fényében tisztán, hidegen csillogva.

És csak akkor, abban a csendben engedte meg magának, hogy sírjon. Nem önsajnálatból. Nem is haragból. Megkönnyebbülésből sírt. Mert végre lezárult. Mert vége lett annak, ami már régóta csak teher volt. Mert újra szabadnak érezhette magát.

Egy óra múlva megtörölte az arcát, hideg vízzel megmosakodott, majd teát főzött magának. Leült a számítógép elé, és tervezni kezdett.

Nem mások elvárásai szerint. Nem hazugságokra, szerepekre és látszatsikerre építve.

Hanem a saját életét.

Azt az életet, amely most először valóban az övé volt.