— Katalin, te nem dobhatsz ki csak így — próbálta összeszedni magát András, mintha hirtelen kicsúszott volna alóla a talaj. — Házastársak vagyunk. Ez a lakás félig az enyém is.

— Nem — rázta meg a fejét Katalin. — Ez az otthon az enyém. Már az esküvőnk előtt is az én tulajdonom volt, és jogilag kizárólag engem illet. Ha akarod, kérdezz meg egy ügyvédet. Én már megtettem.

Odament az asztalhoz, felvette a táskáját, és néhány gondosan összerendezett iratot húzott elő belőle.

— Itt van a tulajdoni lap másolata. Ez pedig a földhivatali kivonat. És itt a jogi állásfoglalás arról, hogy a lakás nem számít közösen szerzett vagyonnak. Mindent előkészítettem.

András meredten nézte a papírokat. A tekintetében lassan, kínzóan jelent meg a felismerés.

— Te… te ezt előre kitervelted — suttogta.

— Igen — felelte Katalin, és aprót bólintott. — Két hetem ment rá. Ügyvéddel beszéltem, iratokat szereztem be, átgondoltam mindent. És közben rájöttem valamire. Arra, hogy elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy bankautomatának nézel. Belefáradtam, hogy díszlet legyek a te sikeres életedről szóló meséidben. Belefáradtam a hallgatásba, meg abba is, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben volna.

Aztán a vendégek felé fordult.

— Sajnálom, hogy mindez így történt. De úgy érzem, mindenkinek joga van tudni az igazságot. Különösen a szüleidnek.

András anyja hangtalanul sírt. Az apja görnyedten ült a helyén, és nem mert felnézni.

— András — szólalt meg Katalin fáradtan. — Pakold össze a dolgaidat. Kapsz egy hetet, hogy találj magadnak lakhatást. Nem teszlek ki az utcára még ma este. Látod, még ebben is emberségesebb vagyok veled, mint te voltál velem. Egy hét bőven elég.

— És… és mi lesz mindennel? — mutatott körbe András tehetetlen mozdulattal. — Hiszen mi együtt…

— Együtt? — Katalin keserűen elmosolyodott. — Mi már régen nem voltunk együtt. Ebben a kapcsolatban csak te voltál jelen. Te, az egód, meg Eszter. Én pedig fizettem a számlákat.

Az asztalról felvette az autókulcsot. András hazaérkezéskor, megszokásból tette oda.

— Ezek a kulcsok mostantól nálam maradnak. Az autót többé nem használod. Ha közlekedni akarsz, vegyél magadnak saját kocsit. Vagy kérj Esztertől, ha már ennyire közel álltok egymáshoz.

— Katalin… — András tett felé egy lépést, de ő felemelte a kezét, és megállította.

— Elég, András. Vége van. Kérlek, legalább most próbálj meg méltósággal távozni. Viselkedj végre felnőtt férfiként, ne sértődött kisfiúként.

A vendégek lassan szedelőzködni kezdtek. Senki sem talált megfelelő szavakat, mindenki kínosan feszengett. Gábor és Péter mentek el elsőként, valami zavart bocsánatkérésfélét motyogva. A kollégák sem maradtak sokáig, sietve elköszöntek.

Végül csak a szülők maradtak ott: az övéi és Andráséi. András anyja odalépett Katalinhoz.

— Katalinkám, bocsáss meg neki. Ostoba volt, de mégiscsak a fiam.

— Nem haragszom rá — válaszolta Katalin halkan. — Egyszerűen csak nem bírom tovább. Nem akarom folytatni. Elfáradtam.

— Értem — bólintott az asszony. — Tényleg értem. Mi is hibásak vagyunk. Elkényeztettük, és ilyen embert neveltünk belőle… — A mondatot már nem tudta befejezni, újra sírni kezdett.