— Kati, te most… miről beszélsz? — próbált András mosolyogni, de a szája csak torz grimaszba rándult.

— Arról, hogy minden egyes költést látok azon a kártyán, amely az én számlámhoz van kötve. Arról, hogy pontosan tudok Eszterről. Arról, hogy ugyanazokba a helyekre viszed, ahová valaha engem vittél. És arról is, hogy az én pénzemből vásárolsz neki ajándékokat.

András anyja felszisszent. Az apja lehajtotta a fejét. Gábor és Péter úgy bámulták a padlót, mintha hirtelen rendkívül érdekes lett volna.

— Kati, kérlek, hallgass meg, ez az egész… ez nem úgy van, ahogy gondolod — nyúlt volna András a keze után, de Katalin hátralépett.

— Pontosan úgy van. Sőt, még rosszabbul. Tudod, mi ebben a legundorítóbb? Nem is az, hogy megcsaltál. Az emberek néha megcsalják egymást, fájdalmas, mocskos dolog, de előfordul. A legrosszabb az, hogy mindenkit hazugságban tartottál. Az én szüleimet, a sajátjaidat, a barátaidat. Azt adtad elő mindenkinek, hogy mindent te teremtettél elő, hogy te keresel, te vásárolsz, te építesz, te tervezel.

Végignézett a szobán, lassan, egyenként.

— Szeretnétek hallani az igazságot? Ez a lakás az enyém. A nagymamámtól örököltem. Az autó szintén az enyém. Még az esküvőnk előtt vettem, a saját keresetemből. A bútorok, a gépek, a felújítás — mind az én pénzemből lett. Ami ezen az asztalon van, azt is én vettem.

— Kati, miért csinálod ezt… — suttogta András. Az arca hamuszürkévé vált.

— Hogy miért? Mert elegem lett abból, hogy együtt élek valakivel, aki az én hátamon él, közben pedig úgy állítja be magát, mintha ő tartaná el a családot. Én mindennap metróval járok dolgozni, mert gyorsabb — ezt mindig is így mondtam neked. Te pedig fogod az én autómat, és úgy furikázol vele, mintha a saját tulajdonod lenne. Én fizetem ezt a lakást, az áramot, a gázt, a vizet, az ételt. Tudjátok, mennyit tett bele András a közös kasszába az elmúlt egy évben? Százhetvenkét ezer forintot. Egy teljes év alatt.

Szinte szótagonként ejtette ki, közben András anyját nézte.

— Száz. Hetvenkét. Ezer. Forint. Tizenkét hónap alatt. Ez még havi tizenötezer forint sincs. Én pedig hétszázhúszezret keresek havonta. És a teljes fizetésem arra megy el, hogy ő itthon ülhessen, „kereshesse önmagát”, „építhesse a projektjeit”, és közben mindenkinek arról meséljen, milyen nagyszerű ember.

Katalin édesanyja felállt a kanapéról. Sovány, tartásos asszony volt, kemény vonásokkal.

— Katikám, mi mindent értünk. Régóta értjük. Csak nem akartunk beleszólni.

— Tudom, anya. Köszönöm, hogy nem tettétek. Idáig nekem kellett eljutnom.

András a szoba közepén állt, és úgy tűnt, mintha hirtelen összement volna. Minden tekintet rá szegeződött: volt, aki sajnálattal nézte, más ítélkezően, megint más egyszerűen döbbent értetlenséggel.

— Szóval — folytatta Katalin, és a hangja most már nyugodtabban, szinte lágyabban csengett — úgy döntöttem, születésnapodra ajándékot kapsz tőlem. A lehető legjobb ajándékot, amit adhatok neked. Önállóságot.

— Tessék? — nézett rá András értetlenül.

— Szabad vagy. Úgy élhetsz, ahogy akarsz. Bérelj lakást, vegyél saját autót, tartsd el magad. Vagy ne vegyél semmit, ez már a te dolgod. Én ebben többé nem veszek részt.