— Természetesen — bólintott Katalin. — Minden a helyén lesz.

És valóban mindent kifogástalanul megszervezett. Étteremből rendelt ételt, drága italokat vásárolt, feldíszítette a lakást. Meghívta András szüleit, a saját szüleit, András barátait, sőt néhány kollégáját is.

András ragyogott az elégedettségtől. Járkált a vendégek között, fogadta a jókívánságokat, és újra meg újra mesélt az eredményeiről, terveiről, közelgő üzleti lehetőségeiről. Az édesanyja, egy telt alkatú, festett hajú asszony, meghatott büszkeséggel figyelte a fiát.

— A mi Andriskánk mindig okos gyerek volt — mondta elérzékenyülve. — Én mindig tudtam, hogy sokra viszi majd.

András apja, egy hallgatag, fáradt arcú férfi, csak bólintott néha, mintha nem akarna vagy nem tudna ennél többet hozzátenni. Katalin szülei kissé félrehúzódva ültek, időnként összenéztek, de egyetlen szót sem szóltak.

Gábor és Péter megint lelkesen dicsérték a lakást, az autót, tulajdonképpen mindent, ami körülvette Andrást. Ő pedig egy idő után teljesen belelendült, és már arról beszélt, hogy a következő évben vidéki házat szeretne venni.

— Őszintén szólva elegem van a városból — magyarázta magabiztosan. — Jó lenne több levegő, csend, természet. Valahol harminc kilométeren belül gondolkodom, hogy azért kényelmesen be lehessen járni. Kinéznék egy nagyjából ezer négyzetméteres telket.

és egy olyan házat, amelynek értelmes az elrendezése. Ha lehet, még egy kis szaunát vagy fürdőházat is el tudnék képzelni mellé.

— Azért ez nem két fillér — jegyezte meg valaki a vendégek közül.

András csak legyintett, mintha apróságról lenne szó.

— Ugyan már. Megkeressük rá. Most több komoly szerződés is alakulóban van nálam. Elég, ha az egyiket nyélbe ütöm, és máris meg van oldva az egész.

Katalin az ablak mellett állt, kezében egy pohár borral, és némán figyelte a férjét. Nézte a kipirult arcát, a csillogó tekintetét, a túl széles, magabiztos mozdulatait. Közben belül valami hideg kezdett emelkedni benne. Nem harag volt — a harag forró lett volna. Ez inkább olyan érzés volt, mint a jéggé dermedt megvetés.

Megvárta, amíg András befejezi az újabb lelkendező beszámolót a majdani vidéki házról, aztán tisztán, hangosan megszólalt:

— András, gyere ide egy percre.

A férfi mosolyogva fordult felé.

— Mindjárt, Kati, csak még elmondom Gábornak, hogy…

— Most — vágott közbe Katalin keményebben. — Azonnal.

Volt valami a hangjában, amitől Andrásnak elakadt a szava. A vendégek is elcsendesedtek; mindenki megérezte, hogy a levegő hirtelen megváltozott.

Katalin letette a poharát az asztalra, majd kinyújtotta a kezét.

— Az autó kulcsát tedd le ide. Most rögtön.

András zavartan pislogott.

— Micsoda? Milyen kulcsot?

— Az én kocsim kulcsát — mondta Katalin olyan hangosan és tagoltan, hogy a szobában mindenki hallja. — Az én Toyota Camrym kulcsát. Azt az autót, amellyel három éve jársz fel-alá a városban, miközben úgy teszel, mintha a tiéd volna. Azt, amellyel a szeretődet hurcolod kávézókba meg bevásárlóközpontokba.

Olyan csend lett, hogy a falióra ketyegése is élesen hallatszott.