Két hét sem telt bele, amikor András megkérdezte tőle, lenne-e kedve munka után meginni vele egy kávét. Eszter igent mondott.

— Szép autód van — jegyezte meg, amikor beült a Camrybe. — Biztosan nagyon sikeres ember vagy.

András szerénynek szánt mosollyal vont vállat.

— Igyekszem. Informatikai területen dolgozom, tudod, az most elég jó irány.

Azt már nem részletezte, hogy ez a bizonyos „informatikai terület” többnyire abból állt, hogy ismerősök weboldalain javítgatott szövegeket aprópénzért, ha éppen akadt ilyen feladat.

Ettől kezdve mind gyakrabban találkoztak. András furikázta Esztert a városban, kávézókba vitte, virágot vett neki, időnként apró ajándékokkal lepte meg. Élvezte, ahogyan a lány ránézett: kíváncsian, csodálattal, mintha valaki fontos állna előtte. Mellette újra jelentősnek, értékesnek, sikeresnek érezhette magát. Egészen más volt ez, mint otthon Katalin mellett, aki az utóbbi időben egyre gyakrabban nézett rá fáradt, távolságtartó tekintettel.

Katalin persze már rég tudott mindent. Látta a bankkártyás terheléseket: kávézókban, ahol ő soha nem járt; üzletekben, ahol nem vásárolt semmit; benzinkutakon olyan környékeken, amerre nem is volt dolga. Megnyitotta a banki alkalmazást, és némán figyelte a számokat: kétezer forint itt, négyezer ott, negyvenezer egy parfümériában, tízezer virágra.

Először fájt neki. Aztán valami tompa dermedtség telepedett rá. Végül maradt a hideg, éles józanság.

Akár azonnal jelenetet is rendezhetett volna, de valami visszatartotta. Talán az önvédelmi ösztön: nem akarta egyetlen indulatból felrobbantani az életét. Talán az, hogy mindent pontosan, kapkodás nélkül akart végigvinni. Vagy talán egyszerűen csak kivárta azt a pillanatot, amikor a legjobban üt majd az igazság.

András semmit sem vett észre. Túlságosan elmerült az új szerepében, abban az életben, ahol ő volt a nagyreményű, megbecsült férfi, akit figyelemmel hallgatnak és csodálnak. Esténként későn ért haza, és azt mondta, üzleti partnerekkel találkozott, projektekről tárgyalt, lehetőségeket épített. Katalin ilyenkor csak bólintott. Nem kérdezett. Nem vitatkozott. Hallgatott.

Közben azonban elkezdett felkészülni. Sorra vette a lehetőségeit, előkereste az iratokat, átgondolta, mi lesz vele később. A lakás az ő tulajdonában volt, a nagymamájától örökölte. Az autó is az övé volt. A számlákat ő fizette, a bevásárlásokat ő intézte, a közös élet terheit szinte teljes egészében ő vitte. András három év alatt a családi kasszához alig tett hozzá bármit is, leszámítva az ígéreteit, a terveit és a nagy szavakat.

Közeledett András születésnapja. Egy héttel korábban ő maga hozta szóba:

— Figyelj, Kati, a születésnapomra nem hívhatnánk át pár embert? Az én szüleimet, a tieidet, esetleg Gábort meg Pétert, meg még néhány ismerőst?

— De, persze — válaszolta Katalin nyugodtan.

András láthatóan megörült. Szerette, ha körülötte forog a társaság, szerette fogadni a gratulációkat, és különösen szerette megmutatni másoknak azt az életet, amelyet a saját sikereként tüntethetett fel.

— Csak akkor csináljuk rendesen — tette hozzá. — Rendeljünk valami jó kaját, vegyünk normális italokat. Mégiscsak évente egyszer van születésnapom.