Összeszedte az asztalról a tányérokat, kiürítette és áttörölte a hamutartót, majd szélesre tárta az ablakokat. Katalin nem bírta a dohányszagot. Ezután bekapcsolta a tévét, elnyúlt a kanapén, és várta, hogy teljen az idő. A feleségének nagyjából egy óra múlva kellett hazaérnie.

Katalin este nyolc körül lépett be az ajtón. Fáradtnak látszott, mindkét kezében nehéz bevásárlószatyrokat cipelt. András felállt, és segített neki bevinni a csomagokat a konyhába.

— Milyen napod volt? — kérdezte Katalin, miközben lerúgta a cipőjét.

— Semmi különös. Itt volt Gábor meg Péter.

— Aha — bólintott az asszony. — Értem.

Nem volt vádló a hangja, de kedvesség sem csengett benne. Inkább csak tudomásul vette a dolgot. Andrást mégis azonnal megcsapta valami ingerültség.

— Mit értesz?

— Semmit. Csak most már világos, miért tűnt el a hűtőből a jobbik sajt.

— Kati, ne már. Nem kell mindenen fennakadni. A barátaim jöttek át, természetes, hogy rendesen megkínáltam őket.

Katalin nem vitatkozott. Némán kipakolta a vásárolt élelmiszereket, egyik polcról a másikra rendezte a dolgokat, mintha minden figyelmét ez kötné le. András állt mellette egy darabig, aztán visszament a nappaliba. Ezek a hallgatag szemrehányások különösen idegesítették. Hiszen ő sem semmittevésből ült otthon. Dolgozott. Gondolkodott. Tervezett. Csak az eredmények egyelőre nem olyanok voltak, amilyeneket szeretett volna. De ez átmeneti állapot, legalábbis ő így magyarázta magának.

A következő hetek a megszokott rend szerint csordogáltak tovább. Katalin reggel nyolcra már úton volt a munkahelyére, és többnyire este nyolc körül ért haza, néha még később. András tíz felé ébredt, komótosan megreggelizett, aztán leült a számítógép elé egy-két órára. Hogy ezt mennyire lehetett munkának nevezni, az már más kérdés. Inkább álláshirdetéseket böngészett, cikkeket olvasott, oktatóvideókat nézett, és időnként jegyzetelt valamit, amitől úgy érezte, halad előre.

Később magához vette a Camry kulcsát, és elindult „ügyeket intézni”. Néha valóban akadt valami dolga: találkozó egy lehetséges megbízóval, beszélgetés valamelyik közösségi irodában, egy kávé melletti egyeztetés. Gyakrabban azonban csak autózott egyet, beült valahová egy jó presszókávéra, vagy céltalanul betért valamelyik bevásárlóközpontba.

Egy ilyen céltalan bevásárlóközponti kitérő alkalmával pillantotta meg őt. A lány huszonöt év körüli lehetett, hosszú, sötét hajjal és olyan szemmel, amelyben mintha állandóan bujkált volna a nevetés. Egy parfümériában dolgozott eladóként. András eredetileg csak egy kölnit akart venni, de amint belépett az üzletbe, egyszerűen ott ragadt.

— Segíthetek választani? — kérdezte a lány, és a mosolya András számára szinte vakítóan ragyogónak tűnt.

— Igen, kérem — felelte kissé zavartan. — Valami modernet szeretnék. Elegánsat, de nem túl hivalkodót.

A lányt Eszternek hívták. Olyan lelkesedéssel beszélt az illatok fej-, szív- és alapjegyeiről, mintha nem is parfümöket, hanem egész történeteket mutatna be. András végül egy negyvenezer forintos üveggel távozott, pedig legfeljebb húszezret szánt volna rá. Aztán néhány nap múlva ismét betért. Majd újra. Minden alkalommal tovább beszélgettek, és egyre kevésbé tűnt úgy, mintha a vásárlás lenne a látogatás valódi oka.