A következő napokban minden felgyorsult. Eszter elküldte az értesítéseket, lemondta az esküvői kellékeket, és módosította az éttermi rendelést. A ruhát elhozta a szalonból, majd felakasztotta a szekrénybe. Azonnal nem akarta eladni. Nem érzelgősségből, hanem mert úgy gondolta, felindulásból nem érdemes megszabadulni egy drága holmitól. A fotós beleegyezett, hogy az esküvői fotózás helyett augusztus végén portrésétát készítsenek. A ceremóniamester visszautalta a díj egy részét. A virágos szinte megkönnyebbülten közölte, hogy a virágokat még nem rendelte meg.

Márk oldaláról közben elkezdtek szivárogni a hírek. Eszterhez óvatosan jutottak vissza a mondatok: Márk azt terjesztette, hogy ő „megijedt a családi felelősségtől”, hogy „nem házasságra való a természete”, hogy „túlságosan hozzászokott az egyedülléthez és ahhoz, hogy ő irányítson”. Eszter nem magyarázkodott. Csak azoknak felelt, akik egyenesen rákérdeztek:

– Azt mondta, a férfi a főnök, nekem pedig hozzá kell szoknom az engedelmességhez. Úgy döntöttem, nem szokom hozzá.

Ennyi elég is volt. Az emberek vagy elhallgattak, vagy zavartan felnevettek, vagy csak annyit mondtak: „Értem.” A nők különösen gyorsan értették.

Két nappal az elmaradt esküvő előtt Márk üzenetet küldött, amelyben követelte, hogy Eszter fizesse vissza az előkészületek költségeinek felét. Eszter számított erre. Megnyitotta a táblázatot, amelyben már minden befizetés szerepelt: ki fizetett, mikor, mire, melyik szerződés alapján. Márk a saját öltönyébe, a gyűrűkbe és a videós díjának egy részébe szállt be. A gyűrűket Eszter felajánlotta, hogy futárral visszaküldi neki, a videósnak külön írt. Az öltöny Márknál maradt. Eszter saját befizetéseire nem tarthatott igényt.

Válaszában ennyit írt:

„Küldd át azoknak a kiadásoknak az igazolását, amelyeket te személyesen fizettél, és amelyek közös szolgáltatáshoz kapcsolódnak. A kártérítésről dokumentumok alapján tudunk beszélni. Igazolás nélküli összegeket nem veszek figyelembe.”

Márk hamar visszaírt: „Te még a szakítást is könyveléssé alakítod.”

Eszter halványan elmosolyodott, de nem válaszolt. Márk érzelmi vihart akart, ő viszont rendet kapott. Ez láthatóan jobban dühítette, mint bármilyen hisztéria.

Szombat reggel, azon a napon, amikor eredetileg feleséggé kellett volna válnia, Eszter korán ébredt. A napfény olyan magabiztosan áradt be az ablakon, mintha a városnak fogalma sem lett volna róla, hogy a forgatókönyv szerint ma drámának kellene következnie. Kávét főzött, kinyitotta a szekrényt, és nem a menyasszonyi ruhát vette elő, hanem egy sötétkék, letisztult nadrágkosztümöt. Feltette a gránátköves fülbevalóját, azt, amelyet egy különösen nehéz projekt lezárása után vett magának. A tükörből nem egy elhagyott menyasszony nézett vissza rá. Hanem egy nő, aki idejében elolvasta az apró betűs részt.

Az édesanyja kettőre érkezett.

– Nagyon szép vagy – mondta.

– Nem túl szigorú?

– Pont megfelelő. Mint a saját sorsod igazgatója.

Az étteremben hűvös légkondicionált levegő, friss gyümölcsillat és fényesre polírozott fa fogadta őket. A kisterem nyugodt volt és ízléses: egy hosszú asztal állt középen, rajta nyári csokrok minden esküvői túlzás nélkül, világos szalvéták, vízzel és citromkarikákkal teli kancsók. Nem jött el mindenki, és ez Esztert egyáltalán nem zavarta. Ott volt az édesanyja, Nóra, az unokatestvére, Balázs a feleségével, Judit néni, aki végül mégis úgy döntött, hogy mellette áll, néhány közeli barát, valamint Andrea, a kolléganője, éles eszű asszony, aki híres volt arról, hogy az igazságot nem szokta díszcsomagolásba rejteni.