Eszter elolvasta, majd továbbküldte Nórának egyetlen megjegyzéssel: „Elkezdődött.” Ezután Krisztinának válaszolt:

„Az esküvő elmarad. A döntésem végleges. A személyiségem elemzését nem tartom szükségesnek. A szervezéssel kapcsolatos költségekről Márk külön tájékoztatást fog kapni.”

Tíz perccel később Judit nagynénje telefonált, aki mindig meggyőződéssel hitte magáról, hogy a párkapcsolatok megmentésének szakértője.

– Eszterkém, ugyan már, mi ez az egész? A férfiak néha mondanak ostobaságokat. Az ilyesmit el kell engedni a füled mellett.

– Elengedtem. Egyenesen az életem mellett ment el.

– De hát esküvő lett volna! Meghívtátok az embereket!

– Az emberek értesítést kapnak.

– És a ruha?

– A ruhának semmi baja.

– És a szerelem?

Eszter a szerződésekkel teli mappára pillantott.

– A szerelem ott ért véget, ahol elkezdődött az engedelmességi oktatás.

Judit néni akkorát sóhajtott, mintha a szeme előtt omlott volna össze az egész civilizáció.

– Túlságosan kemény vagy.

– Ma ezt bóknak veszem.

Estére Márk személyesen is megjelent a ház előtt. Eszter az ablakból vette észre: a kapunál állt fehér ingben, krémszínű rózsákból kötött csokorral a kezében. Pontosan úgy festett, ahogy a véletlen szemtanúk számára kellett: megtört vőlegény, aki békülni jött. Tárcsázta Eszter számát. A nő felvette, miközben fentről nézte őt.

– Itt vagyok a bejáratnál – mondta Márk.

– Látom.

– Gyere le. Beszéljük meg normálisan.

– Nem.

Márk felnézett az ablakok felé, de elsőre nem találta el, melyik mögött áll Eszter.

– Eszter, virágot hoztam.

– Nem rendeltem.

– Ennyire jéghideg lettél?

– Nem. Csak a virág nem törli el annak az értelmét, amit mondtál.

Márk hirtelen leengedte a csokrot. Az arca átváltozott: a kedves, megbánó álarc lecsúszott róla, alóla előtűnt a dühös türelmetlenség.

– Felfogod te, mennyire megaláztál engem?

– Nem vagyok köteles hozzád menni azért, hogy megőrizd a látszatot.

– Mindenkinek azt mondtam, hogy csak kiborultál az idegességtől.

– Kár volt. Szombaton az én vendégeim a pontos okot fogják hallani.

Márk elhallgatott.

– Mit jelent az, hogy szombaton?

– Nem mondom le teljesen az éttermet. Vacsora lesz a hozzám közel állóknak.

– Most gúnyt űzöl belőlem?

– Nem. Felhasználom azt, amiért már fizettünk.

Néhány másodpercig csak csend volt a vonalban. Eszter szinte látta, ahogy Márk fejében újrarendeződnek a lehetőségek. Könnyekre, könyörgésre, zűrzavarra számított, ehelyett kapott egy költségtáblázatot és egy új rendezvénykoncepciót.

– Szóval elhatároztad, hogy lejáratsz?

– Márk, túl nagy szerepet tulajdonítasz magadnak. Ez a vacsora nem rólad szól. Arról szól, hogy az életem nem hullott darabokra attól, hogy nem lesz esküvő.

– Felmegyek.

– Nem ajánlom. Nem engedlek be a lakásba. Ha jelenetet rendezel, rendőrt hívok. Az ajtó előtt sem fogunk vitatkozni.

Márk úgy szorította meg a csokrot, hogy néhány szirom lehullott az aszfaltra.

– Mindig is betegesen önálló voltál.

– Te pedig túl későn jöttél rá, hogy ezt házassággal sem lehet gyógyítani.

Eszter megszakította a hívást.

Márk még nagyjából negyedóráig álldogált a kapu előtt. Végül bevágta a virágot a kukába, és elment. Eszter készített róla egy fényképet az ablakból. Nem bosszúból. Magának. Arra az esetre, ha később Márk azt mesélné, milyen nyugodtan hozott virágot, ő pedig jelenetet csinált.