— Meg fogod bánni — mondta a férfi halkabban.

— Lehet. De azt, ha hozzád mennék, sokkal jobban megbánnám.

Eszter felkapta a táskáját. Márk az ajtó felé lépett.

— Ezt a beszélgetést még nem fejeztük be.

— De igen. Te elmondtad az álláspontodat, én pedig meghoztam a döntésemet.

— Eszter, egy hét múlva esküvő! Felfogod, mekkora szégyen lesz ebből?

Eszter megállt előtte.

— Az a szégyen, ha valaki a vendégek miatt, félelemből megy férjhez. Időben lefújni egy esküvőt nem szégyen, hanem higiéniai intézkedés.

Márk arcán egyre erősebben látszott az ingerültség. Régebben Eszter ilyen helyzetben talán próbálta volna tompítani a feszültséget, keresett volna valami semleges mondatot, elnapolta volna a vitát. Most azonban nem egy szeretett férfit látott maga előtt, aki nehéz időszakon megy keresztül. Hanem valakit, aki az esküvőbe való beleegyezését úgy értelmezte, mint hozzájárulást az alárendeltséghez.

— Állj el az ajtóból — mondta.

— És ha nem?

Eszter elővette a telefonját, és feloldotta a képernyőt.

— Akkor hívom a 112-t, és közlöm, hogy nem engednek ki a lakásból. Tényleg azzal akarod kezdeni a meghiúsult esküvő előtti hetet, hogy rendőrök érkeznek ide?

Márk félrelépett. Nem bűntudatból, hanem számításból. Túl pontosan értette, mit hallanának a szomszédok, mit kellene utólag megmagyaráznia, és hogy az anyja nem feltétlenül azt a változatot tudná meg elsőként, amelyet ő gondosan előkészítene.

Eszter kilépett a lépcsőházba, és nem csapta be maga mögött az ajtót. A folyosón fülledt levegő állt. Bár a lift működött, gyalog indult lefelé a negyedikről. Mozgásra volt szüksége, egyszerű, követhető mozdulatokra: egy lépcsőfok, aztán a következő, forduló, korlát, kijárat.

Odakint a júliusi levegő felhevült aszfalt, hársfa és por illatát hordozta. Eszter beült az autójába, a mappát az anyósülésre tette, és csak akkor engedte meg magának, hogy lassan átmozgassa az ujjait. Elgémberedtek attól, milyen erősen szorította a táskája fülét.

Nem sírt. Nem remegett. Düh volt benne, sűrű, fegyelmezett, hasznos düh. Az a fajta, amely nem összetör, hanem bekapcsolja az ember józan eszét.

Eszter költségbecslő mérnökként dolgozott egy építőipari cégnél, és megszokta, hogy mindent számokban, határidőkben, kockázatokban, kiadásokban és mások hanyagságának következményeiben mérjen. Nem volt ábrándos kislány, aki elhiszi, hogy „majd az esküvő után minden rendbe jön”. Harminckét éves volt. Volt már mögötte elég teher, köztük egy lakáshitel is.

amelyet egyetlen rokon vagy férfi segítsége nélkül, idő előtt törlesztett le; volt mögötte egy saját lakásfelújítás, több idegőrlő projekt, és egy hosszúra nyúlt kapcsolat is egy olyan férfival, aki három éven át hajtogatta, hogy „majd megérik” a komoly döntésekre, miközben Eszter egyedül cipelte kettejük helyett az egész viszonyt.

Márkkal eleinte egészen másnak tűnt minden. Figyelmes volt, szépen udvarolt, tudott hallgatni, nem csak beszélni. Nem munkahelyen futottak össze, és nem is egy kávézóban, hanem egy szervizközpontban, ahol mindketten beázott telefont vittek javíttatni egy brutális nyári felhőszakadás után. Márk akkor előreengedte a pultnál, később taxit is segített neki hívni, mert fél várost elöntötte a víz, két nappal később pedig futárral küldött neki egy új telefontokot. A csomagban rövid üzenet lapult: „A következő özönvízre.” Eszter akkor őszintén felnevetett, és igent mondott egy találkozóra.