Részt venni igen. Felülírni a közös döntéseket nem.

Aztán Márk egyre gyakrabban kezdett beszélni az esküvő utáni életről. Nem meghitten, nem bizakodva, hanem úgy, mint aki belső szabályzatot készít egy beosztott számára. Szerinte Eszternek ritkábban kellene üzleti utakra mennie. A házasságkötés után majd „össze kell hangolniuk”, kikkel találkozhat a hajadon barátnői közül. A lakása túl nagy egyetlen embernek, így az anyja időnként nyugodtan odaköltözhetne „egy-két hétre”. A vezetéknevét pedig természetesen felveszi majd, mert „különben minek összeházasodni”.

Eszter akkor még nem támadt neki élesen. Inkább kérdezett. Pontosított. Figyelte, meddig tart az ügyetlen, férfiasnak hitt póz, és hol kezdődik az igazi természet.

Ma Márk végre mindent világossá tett.

— Előre közölted velem a használati utasítást — mondta Eszter. — Én pedig meghallottam.

— Ugyan mit hallottál meg? — csapott a férfi a tenyerével az asztalra, de rögtön vissza is húzta a kezét, amikor észrevette, hogy Eszter pillantása az ujjaira siklik. — Én normális családról beszélek. Rendszerről.

— A rendszer az, amikor két ember megegyezik. Az alárendeltség az, amikor az egyik parancsol, a másik pedig hallgat. Te az utóbbit akarod.

— Én azt akarom, hogy a feleségem tisztelje a férjét.

— A tiszteletet nem adják automatikusan az anyakönyvi aláírással. Azt még előtte kell kiérdemelni.

Márk hirtelen felállt, tett néhány lépést a konyhában, majd az ablaknál állt meg. Világos pólót viselt, a csuklóján ott volt a drága óra, amelyet kifejezetten az esküvőre vásárolt. Az arckifejezése olyan emberé volt, akitől valami magától értetődő kiváltságot igazságtalanul megtagadtak. Eszter sajnálkozás nélkül nézte. Kellemetlen volt az egész, de nem fájt úgy, ahogyan egy évvel korábban talán fájt volna. Belül mintha pillanatok alatt felhúztak volna benne egy falat: az egyik oldalon maradtak a közös tervek, a másikon pedig a hideg, pontos számítás.

Felállt, és elkezdte összeszedni a papírokat a mappába.

— Ne nyúlj hozzájuk — szólt rá Márk. — Ezek a mi irataink.

— Már nem. Az éttermi szerződés az én nevemen van. A ceremóniamester is. A fotós szintén. A ruhámat én fizettem. Az öltönyt te vetted magadnak, az a te gondod marad.

— Te most komolyan mindent le akarsz mondani?

— Nem le akarom. Már elkezdtem.

Márk elővette a telefonját.

— Felhívom anyádat.

— Hívd csak. De előbb gondold végig, pontosan mit fogsz mondani neki. Azt, hogy a menyasszony azért ment el, mert nem volt hajlandó előre megtanulni engedelmeskedni?

A férfi mozdulatlanná dermedt. Eszter látta, ahogy megfeszül az állkapcsa. Márk számára rendkívül fontos volt, milyen képet alakít ki magáról másokban. Négyszemközt tudott kemény és nyers lenni, társaságban viszont figyelmes, nagyvonalú, kissé ironikus férfiként viselkedett. Szerette, amikor az ismerősök azt mondták Eszternek: „Szerencséd van, komoly férfi mellett vagy.” Évek óta építgette annak az embernek a szerepét, aki mellett egy nő biztonságban érezheti magát.

Eszter most értette meg igazán: Márk nem őt akarta megvédeni, hanem a saját jogát arra, hogy helyette döntsön.