Judit, aki addig némán állt mellettük, egyszer csak nagyon halkan megszólalt. Inkább önmagának beszélt, mint bárki másnak.

— Istenem… Én nem tudtam, hogy ez így történt. Soha nem egyeztem volna bele, ha tudom, hogy Márkot egyszerűen kihúztátok…

Gábor élesen az anyja felé fordult.

— Anya, ne kezdd el.

— Nem kezdek el semmit, Gábor. Csak kimondom az igazat. Nekem azt mondtad, közösen beszéltétek meg Eszterrel, hogy Márknak jobb lesz Eszter testvérénél pihenni, és hogy mindenki egyetértett.

Gábor hallgatott. Nyilvánvalóan nem talált olyan választ, amelyet ott, mindenki előtt ki tudott volna mondani. Eszter kihasználta ezt a rövid csendet. Még erősebben megfogta Márk kezét, és egy lépést tett oldalra, a másik járat utasfelvételi pultjai felé mutató tábla irányába.

— Mennünk kell, Gábor. Jó pihenést nektek anyukáddal.

— Eszter! — emelte fel a hangját a férfi, és most először valódi rémület hasított át a szavain; nem színjáték volt, nem számítás, nem újabb próbálkozás a befolyásolásra, hanem annak az embernek az őszinte zavarodottsága, aki hirtelen megérti, hogy ami történik, már régen túlnőtt azon, amit ő előre eltervezett.

— Komolyan gondolod, hogy csak így itt hagysz, a repülőtér kellős közepén?

Eszter a válla fölött nézett vissza. A hangja nyugodt maradt, haragnak nyoma sem volt benne, mégis olyan szilárdan csengett, mint egy döntés, amelyről már nincs mit vitatkozni.

— Nem téged hagylak itt, Gábor. A fiammal elutazom a tengerhez, ahová eredetileg hárman indultunk volna. Ezen gondolkodj el, amíg pihensz.

Azzal továbbment az utasfelvételi pult felé. Márk apró léptekkel igyekezett mellette, közben újra meg újra hátranézett az apjára és a nagymamájára, akik tanácstalan arccal álltak a csarnok közepén, miközben körülöttük bőröndöket húzó utasok siettek minden irányba. A légkondicionálók tompa zúgása, a beszállításokról szóló hangosbemondó, a gurulós táskák kerekeinek kopogása a fényes padlón mind egyetlen távoli háttérzajjá olvadt össze. Eszter pedig hosszú idő óta először nem szorongást érzett, hanem valami furcsa, szinte idegen könnyebbséget.

A pultnál egy mosolygós fiatal nő fogadta őket. Ellenőrizte a jegyeket, lemérte a bőröndöt, felragasztotta rá a címkéket, majd átadta a beszállókártyákat. Márk kíváncsian figyelte az egész folyamatot, és néhány percre mintha megfeledkezett volna az iménti feszült jelenetről.

— Anya, apa és nagyi most nagyon szomorúak? — kérdezte, amikor már az ellenőrzés felé tartottak.

Eszter egy pillanatra megtorpant magában. Olyan szavakat keresett, amelyek nem ijesztik meg a gyereket, de hazugságnak sem hangzanak.

— Inkább meglepődtek, kincsem. Tudod, néha a felnőttek is összezavarodnak, ha valami nem úgy alakul, ahogyan előre elképzelték.

— És jól tesszük, hogy nélkülük megyünk?

Eszter leguggolt elé, és megigazította a kis hátizsák pántját, amelyen egy vidám dinoszaurusz díszelgett.

— Oda utazunk, ahol várnak minket, és ahol te mindent megtudhatsz a cápákról. Szerintem ez most így helyes.

Márk bólintott. Úgy tűnt, elfogadta a választ, és kézen fogva mentek tovább: áthaladtak a fémdetektor kapuján, elhaladtak az újságos- és ajándékboltok mellett, majd beléptek abba a várakozótérbe, ahonnan a tengerparti járatuk indult.