Az út békésen telt. Márk szinte odatapadt az ablakhoz, a felhőket nézte, és megállás nélkül kérdezett. Milyen cápák élnek a meleg tengerekben? Tényleg megharapják az embereket, vagy ezt csak a filmekben mutatják így? Eszter válaszolt arra, amire még emlékezett az iskolai biológiaórákról, amit pedig nem tudott biztosan, arra azt ígérte, majd együtt utánanéznek az interneten, ha megérkeznek.

A tengerparti repülőtéren Ágnes néni várta őket. Alacsony, telt asszony volt, kedves, nyílt arccal; Eszter eddig csak Krisztina fényképeiről és történeteiből ismerte. Ágnes néni azonnal Márk körül kezdett sürögni, kérdezgette, milyen volt a repülés, nem fájt-e a füle, aztán friss barackot kínált neki egy papírzacskóból, amelyet külön nekik hozott.

Ágnes néni háza nem volt nagy, de otthonos volt. A verandát szőlőinda futotta be, onnan pedig át lehetett látni a szomszéd kertjébe, ahol fügefák nőttek. A vendégszoba egyszerű berendezést kapott, mégis tiszta és barátságos volt: két ágy állt benne, a mennyezet alatt pedig egy régi, de megbízhatóan működő ventilátor forgott lassú körökben.

Este, amikor Márk már mélyen aludt, kimerülten az utazástól és a rengeteg új élménytől, Eszter kilépett a verandára a telefonjával. Gábortól már ott várta az üzenet.

„Eszter, nem értem, mi történt. Tudunk normálisan beszélni?”

Egy ideig csak nézte a kijelzőt. Végiggondolta, mit írjon, aztán rövid választ küldött.

„Pihenünk. Márk jól érzi magát. Majd beszélünk, ha hazamentem.”

A válasz szinte azonnal megérkezett.

„Nem tűnhetsz el csak úgy két hétre, és nem hagyhatsz teljes bizonytalanságban.”

„Nem tűntem el, Gábor. Kétórányi útra vagyok tőled. Egyszerűen most időre van szükségem, hogy gondolkodni tudjak.”

Aznap este már nem írt többet. Eszter úgy feküdt le, mintha hosszú-hosszú idő után először végre teljes tüdővel levegőt vett volna.

A tengerparton a napok lassan, egyenletes ritmusban teltek. Reggelenként Márkkal lesétáltak a partra, ahol a kisfiú lelkesen gyűjtötte a kagylókat, és apró rákokat keresett a kövek alatt. Ágnes néni házi levessel, friss zöldségekkel és süteménnyel traktálta őket, közben pedig történeteket mesélt a fiatalságáról, a férjéről, aki valaha a helyi üzemben dolgozott, meg a szomszédokról, akiket egész életében ismert.

Gábor csaknem mindennap jelentkezett. Eleinte rövid, száraz üzeneteket küldött: minden rendben van-e, Márknak nincs-e baja, kell-e valamiben segítség. Aztán a hangvétele lassan változni kezdett. Puha lett, bizonytalan, néha szinte könyörgő.

„Sokat gondolkodtam. Azt hiszem, hibáztam, amikor nélküled döntöttem. Meg sem kérdeztem, te mit szeretnél. Ne haragudj.”

Eszter a parton olvasta ezeket az üzeneteket, miközben Márk néhány méterre tőle nedves homokból várat épített. Nem sietett válaszolni. Idő kellett neki, hogy rendet tegyen magában: különválassza a sértettséget a fáradtságtól, a fáradtságot pedig attól a mélyebb kérdéstől, amely már régóta ott feszült a házasságukban, csak éppen most hangzott el először ilyen tisztán. Mert már nem pusztán az utazásról volt szó. Nem is csak Márkról. Hanem arról, hogy Gábor egyáltalán meghallja-e őt. Számol-e vele egyenrangú emberként, vagy csupán a családi gépezet kényelmes alkatrészének tekinti, amelyet kedve szerint ide-oda lehet tenni.