— Ezt most komolyan mondod? — Gábor hangja már erősebben szólt, és néhány arra haladó utas kíváncsian feléjük fordult. — Te tényleg úgy gondoltad, hogy rendezel egy látványos kis előadást, ahelyett hogy felnőtt módjára beszéltél volna velem?

— Két héttel ezelőtt megpróbáltam felnőtt módjára beszélni veled a konyhában. Emlékszel? Azt mondtad, csak felvetettél egy lehetőséget. Közben addigra már mindent eldöntöttél és át is íratattál.

— Anyának nagyobb szüksége volt erre az útra, mint egy gyereknek, aki még tízszer eljuthat a tengerhez!

— Nem arról van szó, kinek volt rá nagyobb szüksége, Gábor. Hanem arról, hogy ezt nélkülem döntötted el. Hazudtál nekem. Az utolsó pillanatig eltitkoltad az igazságot, és közben anyáddal is elhitetted, hogy én ebbe beleegyeztem.

Judit arca elsápadt. Tanácstalanul kapkodta a tekintetét egyikükről a másikra, nyilvánvalóan nem számított arra, hogy ilyen fordulatot vesz az indulásuk.

— Gábor, te azt mondtad, Eszter tud róla, és nincs kifogása…

— Anya, kérlek, ne most — túrt bele Gábor idegesen a hajába.

Láthatóan kicsúszott a kezéből a helyzet, amelyet még egy perccel korábban teljesen irányíthatónak hitt. Újra Eszterre nézett, és a szemében egyszerre volt düh, zavar és valami megkésett bizonytalanság.

— Felfogod egyáltalán, mit művelsz? Itt hagyod a családodat a reptér közepén, csak hogy bebizonyíts nekem valamit?

— Nem hagyok itt semmit. Elmegyek a fiammal arra az útra, amelyet megígértek neki, amelyre először felírták, aztán egyetlen szó nélkül kihúzták. Nem a családot hagyom el, Gábor. A családnak azt a részét védem meg, amelyről te megfeledkeztél.

— Ez így nincs rendben, Eszter. Ilyet nem lehet csinálni. Jelenetet rendezni idegenek előtt, megijeszteni a gyereket…

— Márk nincs megijedve — mondta Eszter, majd leguggolt a fia elé.

A kisfiú az egész vita alatt csendben állt mellette, erősen szorította az anyja kezét, és tágra nyílt szemmel figyelte a felnőttek beszélgetését.

— Mondd meg, kicsim, félsz?

Márk megrázta a fejét, bár látszott rajta, hogy a felnőttek feszült hangja kissé összezavarta.

— Anya, akkor tényleg megyünk cápákat keresni?

— Tényleg — mosolygott rá Eszter, és igyekezett úgy mosolyogni, mintha belül nem remegne meg minden idegszála. — Mindjárt megyünk is a becsekkoláshoz.

Gábor ekkor megfogta a karját. Nem durván, inkább sürgetően, kétségbeesett makacssággal, mintha ezzel a mozdulattal még visszatarthatná őt, és vele együtt az egész helyzetet, amely egyre gyorsabban csúszott ki az uralma alól.

— Eszter, várj. Beszéljük meg normálisan. Ne anyám előtt, ne a gyerek előtt.

Eszter megállt. Előbb lenézett a férfi kezére, amely a könyökét szorította, aztán lassan felemelte a tekintetét Gábor arcára.

— Majd megbeszéljük, ha hazajöttem. Most negyven perc múlva indul a gépem.

— És ha azt mondom, hogy nem engedlek el titeket? — kérdezte Gábor.

A hangjában fenyegetéshez hasonló árnyalat csendült meg, de nem volt benne igazi erő. Inkább úgy hangzott, mintha ő maga sem hinne teljesen abban, hogy ezeknek a szavaknak még lehet súlyuk.

— Nem tudsz nem elengedni, Gábor. Felnőtt ember vagyok, jegyem van, és jogom van megvédeni a fiam érdekeit, amikor az apja úgy dönt, hogy figyelmeztetés nélkül kitörli őt a családi nyaralásból.