Eszter éppen akkor merte a kását a tányérokba, és nagyon ügyelt rá, hogy ne nézzen a férjére. Félt, hogy egyetlen pillantás is elárulná, mi zajlik valójában benne.

Judit délelőtt tíz körül érkezett meg. Taxit hívtak, hogy együtt menjenek ki a repülőtérre; nagy, hétszemélyes autót rendeltek, hogy mindenki kényelmesen elférjen a csomagokkal együtt. Útközben Gábor élénken magyarázott az anyjának. Arról beszélt, milyen szobát kaptak a szállodában, mit írtak a vendégek az étkezésről, érdemes-e napernyőt vinni, vagy adnak-e ilyesmit ingyen a hotelben. Eszter Márk mellett ült, a kisfiú kezét fogta, és csak néha válaszolt röviden Judit kérdéseire, amikor azok hozzá is szóltak.

A budapesti repülőtér a maga megszokott zúgásával fogadta őket: légkondicionálók mély morajával, hangosbemondók visszhangzó közleményeivel, a magas mennyezet alatt kavargó emberi zsivajjal. Gábor a bejárat közelében állíttatta meg a taxit, gyorsan kipakolta a bőröndöket, mindenkinek kiosztotta, melyiket húzza, majd határozott léptekkel elindult a saját járatuk felvételi pultja felé. A „Déli Szél” légitársaság gépe volt az, amely az egyik népszerű horvát tengerparti üdülővárosba indult.

Eszter azonban félúton megtorpant. A menetrendet mutató kijelzőt nézte, ahol két különböző járat szerepelt egymás alatt, negyvenpercnyi eltéréssel, két másik város felé.

— Jössz, Eszter? — fordult vissza Gábor, és a homlokán megjelent az értetlenség ránca. Nem értette, miért állt meg a felesége.

Eszter mély levegőt vett. Érezte, ahogy a repülőtér száraz, visszhangos levegője megtölti a tüdejét. Aztán közelebb lépett, Márk kezét erősen tartva.

— Gábor, beszélnünk kell. Most.

A férfi szemében egy pillanatra átfutott valami, ami talán előérzet volt, de rögtön megpróbálta megőrizni a szokásos, magabiztos hangját.

— Mondd, de gyorsan. Fél óra múlva zárják az utasfelvételt.

— Márkkal nem erre a járatra szállunk fel.

Gábor néhány másodpercig csak meredt rá. Látszott rajta, hogy nem fogja fel a mondat értelmét, mintha Eszter valamilyen idegen nyelven beszélt volna hozzá.

— Hogyhogy nem szálltok fel? Megvannak a jegyeink. Márknak is le van foglalva a helye anyánál a szobában…

— Márknak nincs lefoglalva semmilyen helye, Gábor. Három hete törölted, amikor anyád nevére módosíttattad a foglalást. Láttam az e-mailt.

Judit, aki a bőröndje mellett állt, halkan felkiáltott, és a mellkasához kapta a kezét. Döbbenten nézett előbb a fiára, aztán a menyére.

— Gábor, te azt mondtad nekem, hogy ezt közösen döntöttétek el…

— Anya, most várj — vágott közbe élesen Gábor.

A hangjában megjelent az az ingerült él, amelyet Eszter már jól ismert a korábbi vitáikból. Ez volt az a tónus, amely mindig azt jelezte, hogy a férje kész bármi áron megvédeni a saját igazát.

Gábor Eszter felé fordult. Halkabban beszélt, de nem annyira halkan, hogy a közelükben állók ne érzékeljék a feszültséget.

— Tehát láttad azt az e-mailt, és három hétig egy szót sem szóltál? Miért kellett ezt az egész jelenetet pont itt, a repülőtéren, mindenki előtt előadni?

— Szerinted hogyan kellett volna csinálnom? Otthon ordítsak veled, hogy aztán egy hétig magyarázkodj, végül mégis mindent ugyanúgy intézz, ahogy eltervezted? Én más megoldást választottam. Van jegyem egy másik járatra. Nekem is, Márknak is. Külön megyünk nyaralni.