Eszter elmosolyodott. A mellkasában fájdalmas gyengédséggel szorult össze valami ez iránt a kis ember iránt, aki ilyen könnyen rábízta magát, miközben még nem is érthette, mennyire bonyolult minden, ami körülötte történik.

– Pontosan, kincsem.

Homlokon csókolta, lekapcsolta a lámpát, és kilépett a szobából. Az ajtót résnyire nyitva hagyta, ahogy Márk szerette.

Az indulás előtti utolsó két nap különös módon telt: egyszerre vánszorgott és rohant az idő. Eszter Gábor előtt továbbra is úgy tett, mintha minden a megszokott rend szerint haladna. Vacsorát főzött, kivasalta azokat az ingeket, amelyeket a férje magával akart vinni, sőt még Judit táskájának összeállításában is segített, amikor az anyósa az utazás előtti napon átjött hozzájuk, hogy megbeszéljék az út utolsó részleteit.

– Eszterkém, te aztán igazán ügyes vagy, hogy ezt így megszervezted – mondta Judit, miközben a kinyomtatott jegyeket nézegette, amelyeket a fia mutatott neki. – Gábor mesélte, hogy te számoltad át újra az egész költségvetést, hogy beleférjen minden.

– Át kellett számolni – felelte Eszter, miközben teát töltött a csészékbe. – Ha már megváltozott az utazók névsora.

Judit nem hallotta ki a mondat mögött meghúzódó élét. Lelkesen folytatta a beszámolót az új fürdőruháról, és arról, milyen rég nem járt már tengernél, tulajdonképpen azóta nem, hogy a férje még élt.

Gábor ekkor éppen kilépett a szobából a bőrönddel, hogy ellenőrizze, minden belefér-e, így nem hallotta Eszter utolsó megjegyzését. Eszter a férje hátát nézte, a magabiztos, nyugodt járását, annak az embernek a mozdulatait, aki biztos benne, hogy minden pontosan a terve szerint alakul. És abban a pillanatban érezte, ahogy odabent valami végleg megkeményedik: a maradék bizonytalanság csendes, hideg elhatározássá változik.

Az indulás előtti éjszakán Eszter sokáig csak feküdt ébren Gábor mellett. Hallgatta a férfi egyenletes, mély lélegzését, és közben újra meg újra végiggondolta, mi vár rájuk másnap. Nem remegett benne félelem, nem kavargott benne pánik sem. Inkább ahhoz hasonlított az érzés, mint amikor az ember egy sorsdöntő vizsga előtt áll: mindent megtanult, mindent előkészített, és már csak azt a pillanatot kell kivárnia, amikor végre használhatja is, amit tud.

Reggel, az utazás napján a lakásban pontosan az a kapkodós, ideges nyüzsgés uralkodott, amely minden indulás előtt elkerülhetetlen. Gábor szinte futva járkált a szobák között, ellenőrizte az iratokat, az útleveleket, a kinyomtatott jegyeket, a biztosítási papírokat. Márk, aki előző este meglepően nyugodtan aludt el, izgatottan ébredt. Tudta a közös titkukat, mégis igyekezett az apja előtt úgy tenni, mintha ez is csak egy teljesen átlagos reggel lenne.

— Apa, akkor mi tényleg Réka nénihez megyünk a folyópartra? — kérdezte reggeli közben, huncutul összehúzott szemmel, láthatóan élvezve a kis szerepet, amelyet az anyjával közösen vállalt ebben a különös játékban.

— Persze, pajtás — felelte Gábor szórakozottan, miközben valamit a telefonján görgetett. — Réka néni már vár téged. Majd pecáztok a folyónál.