A végösszeg kijött. Szorosan, tartalék alig maradt, de kijött. Eszter ekkor, napok óta először, halványan elmosolyodott. Nem azért, mert könnyűnek tűnt, ami előtte állt, hanem mert hirtelen ráébredt: képes lesz megoldani. Egyedül. Magyarázkodás, engedélykérés és jóváhagyás nélkül.

Gábor közben úgy viselkedett, mintha semmi különös nem történt volna. Vacsora közben a munkájáról beszélt, arról a lakóparki projektről, amelynek terveit sehogy sem sikerült elfogadtatnia a megrendelővel. Megkérdezte Márkot, mi volt az óvodában, aztán nevetve megjegyezte, hogy a fiuk nemsokára többet fog tudni a dinoszauruszokról, mint az a professzor a tévéműsorban. Eszter nyugodtan válaszolt, bólintott, a megfelelő pillanatokban mosolygott is. Csak néha, amikor Gábor félrefordult, engedte meg magának, hogy pár másodpercig úgy nézzen rá, mintha idegen volna. Mintha tizenöt év házasságának megszokott rétege egyszerre átlátszóvá vált volna, és mögötte felderengett volna valami új, ismeretlen és nyugtalanító.

Judit néhány nap múlva telefonált. A hangja élénk volt, szinte izgatott.

– Eszterkém, nagyon köszönöm, hogy végül magatokkal visztek. Képzeld, már kinéztem egy új fürdőruhát is. Az én koromban! Hát nem nevetséges?

Eszter erősebben szorította a telefont, de a hangja egyenletes maradt.

– Örülök, Judit. Biztosan jót fog pihenni.

– És Márkocska? Nagyon elszomorodott, hogy ő nem megy? Gábor mondta, hogy úgy döntöttetek, elkülditek őt a nővéredhez, Rékához. Ott sem lesz rossz neki, a gyerekek néha jobban szeretik a folyópartot, mint a tengert.

Eszter egy pillanatra lehunyta a szemét. Tehát Gábor már mindent előadott az anyjának. Már meg is született a változat, amelyben minden el van rendezve, mindenki beleegyezett, és az egész teljesen igazságos.

– Meg fogja oldani – felelte röviden. – Ne aggódjon.

Miután letette, átment Márk szobájába. A kisfiú a szőnyegen ült, műanyag dinoszauruszok egész serege vette körül, amelyeket valamilyen, csak általa ismert hadrendbe állított. Valószínűleg területharc zajlott éppen.

– Anya, nézd! – emelte fel büszkén a tüskés farkú figurát. – Ez a sztegoszaurusz megvédi a családját a ragadozóktól.

Eszter leült mellé a földre, karjával átölelte a térdét.

– És ha valaki el akarná venni a sztegoszaurusz otthonát, szerinted mit csinálna?

Márk összevonta a homlokát, olyan komoly arccal gondolkodott, mintha felnőtt döntés előtt állna.

– Harcolna. A sztegoszauruszok nem adják oda csak úgy a családjukat.

Eszter elmosolyodott, és végigsimított a fia haján. Valami meleg és nehéz egyszerre szorította össze a torkát.

– Így van, kincsem. Nem adják.

A napok teltek, Eszter pedig módszeresen haladt előre, mintha éves pénzügyi beszámolót készítene, ahol minden sornak pontosan stimmelnie kell. Megvette a jegyeket egy másik járatra, amely ugyanazon a napon indult, mint Gábor és Judit gépe, de nem ugyanabba a városba. Ők Márkkal Split felé vették az irányt, ahol ott volt a tenger, és ahonnan a repülőtérről Ágnes néni házáig mindössze félórás buszút vezetett. A fizetést a saját kártyájáról intézte, amelynek jelszavát Gábor nem ismerte. Azonnal törölte az értesítést a közös e-mail-fiókból is, ahová automatikusan továbbítódtak a vásárlásokról szóló üzenetek. Aztán eszébe jutott, hogy a légitársaság ügyfélfiókjában ki lehet kapcsolni a családi címre történő továbbítást, és ezt is megtette.