Egyszer Judit is üzent. Nem közvetlenül, hanem a fián keresztül kérte, hogy továbbítsa a sorait.

„Eszterkém, bocsáss meg, ha akaratlanul is én lettem a veszekedésetek oka. Nem tudtam az igazat. Remélem, nem haragszol rám.”

Eszter külön válaszolt neki. Kedvesen, de tartózkodóan fogalmazott, mert nem akarta belerángatni az idős asszonyt egy konfliktusba, amely valójában nem vele, hanem a fiával zajlott.

„Judit, ön semmiben sem hibás. Pihenjen nyugodtan, nem haragszom önre.”

A nyaralás tizedik napján Gábor felhívta. Eszter hosszú idő után először nem utasította el a hívást, és nem bújt az üzenetváltás mögé. Felvette. A férfi hangja szokatlanul halk volt, hiányzott belőle az a magabiztosság, amelyet Eszter annyira ismert.

— Eszter, szia. Hogy vagytok?

— Jól. Márk szépen lebarnult, rákokra vadászik a parton, és elképesztően boldog.

— Ennek örülök — mondta Gábor, aztán hosszabb csend következett. Eszter hallotta, ahogy a vonal túlsó végén nagyot sóhajt. — Sokat átgondoltam ez alatt a pár nap alatt. Rájöttem, hogy önző voltam. Mindenki helyett én akartam dönteni, még csak meg sem kérdeztem, te mit gondolsz. Sajnálom, hogy így történt.

— Köszönöm, hogy ezt kimondod.

— Szeretném jóvátenni. Ha hazajöttök, elmehetnénk valahová újra. Ezúttal tényleg együtt. Te, én és Márk. Újratervezek mindent, és megkérdezlek benneteket, mindkettőtöket, mit szeretnétek.

Eszter néhány másodpercig nem felelt. A lenyugvó napot nézte, ahogy narancsszínűre festi a tenger felszínét.

— Gábor, ezen még gondolkodnom kell. Most az a fontos nekem, hogy ezt az időt nyugodtan töltsem a fiammal. Kapkodás nélkül. Úgy, hogy senki ne hozzon döntéseket a hátam mögött. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.

— Hazajössz? — kérdezte a férfi, és a hangjában már nem is próbálta leplezni az aggodalmat.

— Hazamegyek. Négy nap múlva szól a visszautam. De azt, hogy utána mi lesz, most még nem tudom előre megígérni.

Gábor nem erőltette tovább. Talán megérezte, hogy minden nyomás csak még távolabb lökné tőle Esztert.

— Rendben — mondta végül. — Várni foglak.

A hívás után Eszter még sokáig kint maradt a verandán. Nézte, ahogy a naplemente utolsó fényei lassan kihunynak a víz fölött. Nem született benne végleges döntés sem a megbocsátásról, sem arról, hogy örökre elmegy. Csak egy csendes felismerés ült meg benne: hosszú évek óta először ő maga választhatja meg, merre lép tovább, nem pedig mások terveihez igazodik.

Márk ekkor kiszaladt hozzá a verandára. A kezében egy nagy kagylót szorongatott, amelyet aznap találtak a parton.

— Anya, nézd, milyen szép! Hazavisszük?

— Persze, hogy hazavisszük — felelte Eszter, és átölelte a fiát, talán egy kicsit erősebben is, mint máskor. — Legyen emléked erről a nyaralásról.

— Ez volt életem legjobb nyaralása — jelentette ki Márk teljes komolysággal, majd felkucorodott mellé a régi fonott székbe. — Még annál is jobb, amikor tavaly Réka néninél voltunk a folyónál.

Eszter elmosolyodott. Felnézett a sötétedő égre, ahol már megjelentek az első csillagok.

— Örülök, kicsim. Tényleg nagyon örülök.

A zsebében újra megrezzent a telefon. Újabb üzenet érkezett Gábortól. Eszter azonban nem nyitotta meg rögtön. Csak a kezében tartotta a készüléket, érezte a közelgő beszélgetés súlyát, amely elkerülhetetlenül várta odahaza, de nem engedte, hogy ez a teher elrontsa azt a csendes, békés estét, amely most kizárólag az övé és a fiáé volt.