Ezúttal egyszerre az én telefonomra és a lányoméra.

Ugyanaz a mondat állt mindkét kijelzőn:

„Túl késő.”

Egymásra néztünk.

A lányom egész testében reszketett.

A vőlegénye arcáról eltűnt minden magabiztosság; most először láttam rajta igazi rémületet.

Úgy döntöttem, nincs tovább értelme találgatni.

Rendőrt hívtam.

Körülbelül negyven perc múlva érkeztek meg.

Átvizsgálták a lépcsőházat.

Megnézték a kamerafelvételeket.

Beszéltek néhány szomszéddal is.

Az eredmény azonban még nyugtalanítóbb volt, mint amire számítottunk.

A kamerák semmit nem rögzítettek.

Tényleg semmit.

A felvételek szerint abban az időpontban senki sem ment oda a lakás ajtajához.

Csakhogy mi hárman hallottuk azt a kaparó hangot.

És ketten láttuk is az alakot.

A rendőrök végül elmentek, előtte pedig azt tanácsolták, cseréljük le a jelszavakat, és forduljunk a mobilszolgáltatóhoz.

Reggel szabadságot vettem ki.

A lányommal együtt bementünk a szolgáltató ügyfélszolgálati irodájába.

A szakemberek hosszú ideig vizsgálták az adatokat.

Végül olyan választ adtak, amire egyikünk sem volt felkészülve.

Az üzenetek valóban a lányom számáról lettek elküldve.

De nem az ő készülékéről.

— Ez hogy lehetséges? — kérdeztem.

Az ügyintéző bizonytalanul megvonta a vállát.

— Elméletileg a szám egy másik eszközről jelentkezett fel a hálózatra.

— Milyen eszközről?

— Ezt nem látjuk pontosan.

— És hol volt?

A férfi a monitorra nézett, majd összeráncolta a homlokát.

— Ez nem stimmel.

— Mi nem stimmel?

— A jel a régi folyami kikötő környékéről érkezett.

Abban a pillanatban kellemetlen, szorító érzés telepedett a mellkasomra.

Túl jól ismertem azt a helyet.

Húsz évvel korábban még ipari raktárak álltak ott egymás mellett.

Ma már az egész terület elhagyatottan pusztult.

Pontosan ott halt meg a feleségem.

A lányom anyja.

A baleset egy hideg, őszi éjszakán történt.

Azóta mindent megtettem, hogy még gondolatban se térjek vissza arra a környékre.

Csakhogy a sors mintha gúnyt űzött volna belőlem, és éppen oda terelt vissza, ahonnan egész életemben menekülni próbáltam.

Aznap este egyedül indultam el a régi kikötő felé.

A lányom mindenáron velem akart jönni, sőt, határozottan tiltakozott, amikor közöltem vele, hogy otthon marad. De nem engedtem. Nem akartam, hogy még egyszer betegye a lábát arra a helyre, ahol az anyja élete véget ért.

A régi raktárépületek rozsdás kapukkal és betört ablakokkal fogadtak. Az egész környék olyan volt, mintha már régen kivonták volna az élők világából.

A szél szabadon süvített a kiürült csarnokok között, a lenyugvó nap utolsó fénye pedig vöröses csíkokat húzott a repedezett falakra.

Elővettem a zseblámpámat, bekapcsoltam, és elindultam abba az irányba, ahonnan az operátor szerint a jel érkezett.

A telep mélyén egy félig összedőlt irodaépület állt. Valaha talán adminisztrációs központ lehetett, most azonban csak egy üres, rothadó héj maradt belőle. Az ablakait deszkákkal szögezték be, a bejárati ajtó pedig ferdén lógott, egyetlen rozsdás pánt tartotta még.

Beléptem.

Odabent dohos, nedves szag csapott meg.

És valami más is.

Valami, amit nem tudtam azonnal megnevezni, mégis ismerősnek hatott.