Felmentem a második emeletre. A korhadt padlódeszkák minden lépésem alatt panaszosan nyikorogtak, mintha az épület figyelmeztetni akarna, hogy forduljak vissza.

Aztán megláttam a fényt.

Halvány volt.

Reszketeg.

A folyosó végén, az egyik távoli helyiségből szűrődött ki.

A szívem hevesebben kezdett verni. Lassan közelebb mentem, minden mozdulatomat visszafogva, mintha attól tartanék, hogy valaki meghallja a lélegzetemet.

A küszöbnél megtorpantam.

A szoba közepén egy régi asztal állt.

Rajta egy telefon feküdt.

A kijelzője világított.

Ez volt a jel forrása.

Óvatosan odaléptem. A készülék ósdinak tűnt, olyan típusnak, amelyet már hosszú évek óta nem lehetett kapni. A műanyag burkolata megkopott, a szélein karcok futottak végig.

A képernyőn egy üzenet volt megnyitva.

Nekem címezték.

„Még mindig nem emlékszel.”

A számban hirtelen kiszáradt minden nedvesség.

Mire kellene emlékeznem?

Ebben a pillanatban a hátam mögött nagy robajjal becsapódott az ajtó.

A dörrenés végigszaladt az egész épületen, és hosszú visszhangként verődött vissza az üres falakról.

Hirtelen megfordultam.

Senki sem állt ott.

A telefon ekkor újra rezegni kezdett.

Új üzenet érkezett.

„Nézz az asztal alá.”

Lassan leguggoltam, és bevilágítottam a lámpával.

Egy dobozt pillantottam meg.

Poros, elázott szélű kartondobozt.

Kihúztam, felnyitottam, és fényképek kerültek elő belőle. Régi, megsárgult felvételek.

Rajta volt a feleségem.

Rajta volt a lányom, még egészen kicsiként.

És ott voltam én is.

De a képek között szerepelt valaki más.

Egy férfi.

Valaki, akire nem tudtam visszaemlékezni.

Az egyik fénykép hátoldalán kézzel írt felirat állt:

„Négy barát. 2001 nyara.”

Négy?

Hosszú másodpercekig meredtem a képre.

Az elmém görcsösen tiltakozott, mintha minden erejével el akarná zárni előlem azt, ami ott lapult valahol mélyen. Mégis, a tudatom sötét, elfeledett zugában valami megmozdult.

Nem hárman voltunk.

Tényleg nem.

Volt még valaki.

Egy közeli barátunk.

Nagyon közeli.

Olyan ember, aki szinte családtagként járt hozzánk, aki gyakran ült a konyhánkban, nevetett velünk, vacsorázott velünk, része volt az életünknek.

De miért törlődött ki belőlem?

És ki volt ő?

A telefon kijelzője ismét felizzott.

„Most már emlékszel?”

És akkor valami átszakadt bennem.

Az emlékek nem egyszerre tértek vissza, hanem darabokban.

Töredezett képkockákban.

Elmosódott arcokban.

Hangfoszlányokban.

A férfit Andrásnak hívták.

Meghalt.

Azon az éjszakán.

Ugyanazon az éjszakán, amikor a baleset történt.

De a hivatalos iratok szerint soha nem ült abban az autóban.

Hirtelen felegyenesedtem, és a felismerés úgy csapott belém, mint egy jéghideg ütés.

Eltitkoltuk az igazságot.

Húsz évvel ezelőtt.

Azért, hogy ne legyen belőle büntetőügy.

Azért, hogy megóvjunk neveket, hírnevet, családokat, életeket.

A jelentésekben csak a feleségem szerepelt áldozatként.

Pedig András is a kocsiban volt.

És ő is ott halt meg vele együtt.

Én pedig segítettem eltemetni ezt a tényt.

Eltüntettük a nyomokat.

Hazudtunk a hatóságoknak.

Majd mélyre ástuk a titkot, mintha attól, hogy nem beszélünk róla, megszűnne létezni.

A telefon még egyszer megrezzent.