Semmi különöset nem találtunk.

Végül úgy döntöttem, hazamegyek.

Már lent, a kapualjnál a lányom átölelt.

— Ne haragudj, hogy így rád ijesztettem.

— Az a fontos, hogy jól vagy — feleltem.

Kiléptem az utcára.

Az éjszaka még csendesebbnek hatott, mint korábban.

A szél is elült szinte teljesen.

Mintha az egész város mozdulatlanná dermedt volna.

Elindultam az autóm felé.

Pont akkor rezdült meg újra a telefonom.

Új üzenet érkezett.

A lányomtól.

Megtorpantam.

Megnyitottam.

És abban a pillanatban jeges borzongás futott végig a gerincemen.

Ez állt benne:

„Ne menj el. Ők már tudják, hogy idejöttél.”

Hirtelen megfordultam.

A lányom lakásának ablakai továbbra is fényben álltak.

Odabent árnyékok suhantak el a függönyök mögött.

Máskor ez teljesen hétköznapi látvány lett volna.

Most azonban valami baljós jelentést kapott.

Azonnal felhívtam a lányomat.

Már az első csörgés után felvette.

— Apa?

— Küldtél nekem még egy üzenetet?

— Nem.

— Pedig most érkezett egy.

Néhány másodpercig egyikünk sem szólt.

— Mi áll benne? — kérdezte végül.

Felolvastam neki a szöveget.

A vonal túlsó végén hirtelen olyan csend lett, hogy szinte fájt.

— Apa… gyere vissza.

— Miért?

— Mert félek.

Ekkor már rohantam is vissza a bejárat felé.

Mire ismét mindannyian a lakásban voltunk, a levegő egészen más lett körülöttünk.

Már senki sem beszélt egyszerű technikai hibáról.

Átnéztük a routert.

A laptopokat.

A telefonokat.

Még azt a régi tabletet is elővettük, amelyet évek óta alig használtak.

Feltörésnek azonban semmi nyomát nem találtuk.

Az idő lassan vánszorgott tovább.

Az óra fél négyet mutatott.

Ekkor egyszerre kialudt minden fény.

Nemcsak a lakásban.

Az egész ház sötétségbe zuhant.

A lányom felsikoltott.

A vőlegénye remegő kézzel bekapcsolta a telefonján a zseblámpát.

A keskeny fénynyaláb ide-oda reszketett a falakon.

Pont abban a pillanatban furcsa hang szűrődött be az előszoba felől.

Olyan volt, mintha valaki lassan végighúzta volna a körmét a bejárati ajtón.

Éles, kaparó nyikordulás.

Kínosan lassú.

Túl hosszú.

Mindhárman mozdulatlanná dermedve álltunk.

A hang újra felhangzott.

Óvatosan közelebb léptem az ajtóhoz.

— Ki van ott?

Válasz nem érkezett.

Csak egy újabb, fogcsikorgató karcolás.

Aztán ismét néma csend.

A vőlegény az ajtóhoz hajolt, és belenézett a kukucskálóba.

A következő pillanatban úgy ugrott hátra, mintha megégették volna.

— Áll ott valaki.

— Ki?

— Nem tudom.

— Férfi?

— Nem látom rendesen.

Lassan helyet cseréltünk.

Most én néztem ki.

A lépcsőház pihenőjén valóban állt valaki.

Egy magas alak.

Teljesen mozdulatlanul.

Az arcát elnyelte a sötét.

Nem mozdította a kezét, nem fordította el a fejét, még csak meg sem rezdült.

Mintha türelmesen várna valamire.

Hirtelen feltéptem az ajtót.

A lépcsőház üres volt.

Senki sem állt odakint.

Egyetlen ember sem.

Csak a hideg levegő csapott meg.

Kirohantam a lépcső felé.

Nem hallottam lépteket.

Nem csapódott be ajtó.

Nem volt sietős menekülés zaja.

Semmi.

Mintha az előbb látott alak egyszerűen felszívódott volna a sötétben.

Amikor visszatértem a lakásba, a világítás ugyanabban a pillanatban újra életre kelt.

A fénnyel együtt új üzenet is érkezett.