Eszembe jutott, milyen jól állnak nekem a nyitott hátú ruhák. És az is, hogy nem igásló vagyok, hanem nő.

A telefonom többnyire a szállodai szobában hevert. Közben sorra gyűltek rajta András nyafogó üzenetei: „Fáj a gyomrom a konzervektől”, „Tönkretetted a családunkat”, „Gyere haza.” Egyikre sem válaszoltam.

A hatodik napon Mária, az anyósom hívott.

– Nóra! Te mégis mit képzelsz magadról? – remegett a hangja a dühtől. – Otthagytad a férjedet! Éhezik, lefogyott! Hogy volt képed elutazni nyaralni?

– Jó estét, Mária – feleltem nyugodtan. – A fia a közös nyolcszázezer forintunkat odaadta a lányának. Titokban. Úgy, hogy közben a nyaralónkon beázik a tető. Hogy most miből él, azt kérdezze meg Petrától.

A vonal túlsó végén súlyos csend lett.

– Miféle nyolcszázezer? – kérdezte végül elbizonytalanodva. – András azt mondta, lekötöttétek a pénzt… Petra meg azt állította, hogy ti csak összevesztetek, és nem beszéltek.

Elmosolyodtam. A gombolyag végre elkezdett letekeredni.

– Hazudott magának. Petra pedig azt mondta neki, hogy mikrokölcsönök miatt szorult meg, és azokra kell a pénz.

– Milyen mikrokölcsönökre?! – hördült fel Mária. – A volt férje nemrég egy összegben átutalta neki az elmaradt gyerektartást, nem is keveset. Ahhoz tette hozzá ezt a pénzt, és vett magának egy rendes használt külföldi autót. Azt mondta, évek óta erre spórol!

Tehát még csak adósság sem volt. Egyszerűen egy új autó kellett Petrának. A férjem pedig falazott neki, hazudott a saját anyjának, és képes volt száraz tésztán élni más kényelméért.

– Ezt a gyerekeivel beszélje meg, Mária – mondtam változatlanul higgadtan. – Én most szabadságon vagyok.

Egy héttel később kulcsot fordítottam a lakásunk ajtajában. Kipihenten, lebarnulva léptem be. Odabent makulátlan rend fogadott.

András kijött az előszobába. Beesett arcú volt, a kezében fehér krizantémcsokrot szorongatott.

– Nóra… – motyogta. – Üdv itthon. Kész a vacsora.

Az asztalnál aztán mindent elmondott, végig a tányérját bámulva.

Mária valóságos családi ítélőszéket rendezett. Petrát rákényszerítette, hogy írjon Andrásnak tartozáselismerést, pontos, szigorú visszafizetési ütemezéssel.

András ezután százhúszezer forintot tett elém az asztalra.

– Ez az első részlet – mondta halkan. – Petra eladta az iPhone-ját és a régi laptopját. Bocsáss meg, Nóra. Úgy viselkedtem, mint egy ostoba kölyök. Azt hittem, tényleg fenyegetik.

A pénzt néztem, majd ráemeltem a tekintetem.

– A bocsánatkérésedet elfogadom. De mostantól más szabályok szerint élünk, András. Külön kasszán leszünk. Az ételre és a rezsire közösen adunk be, minden mást mindenki maga intéz. A tetőjavításra külön számlát nyitok, az én nevemen. Abba fele-fele arányban fizetünk. És ha még egyszer megtudom, hogy a közös pénzünkből akár egyetlen forintot is titokban odaadtál valamelyik rokonodnak, még aznap beadom a válókeresetet. Második esély nem lesz. Világos?

Görcsösen bólintott.

– Világos, Nóra.

Felvettem a százhúszezer forintot, és betettem a táskámba.

– Ez az ereszcsatornára megy – közöltem, miközben felálltam. – Jövőre pedig, András, a te költségeden utazunk a tengerhez. Nevezd erkölcsi kártérítésnek.

A mosogatóhoz léptem, és a kezemet a langyos víz alá tartottam. A házasságunk alapja megrepedt, ez igaz. De most, az új határaim kemény habarcsával kitöltve, talán erősebb lett, mint korábban.

Ha pedig mégsem, azt már pontosan tudtam: egyedül is boldogulni fogok. Az Adria sós levegője újra megtanított lélegezni, és erről többé nem voltam hajlandó lemondani.